Sárközi Éva (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról (Budapest, 2009)
ÁTTEKINTÉS - Veres András: Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija
látják, hanem egy katicabogár ízületeinek még bámulatosabb működésében. Iszonyodott a nagy szavaktól."131 Kosztolányinak meggyőződése volt, hogy a művészet két világba tartozik egyszerre. A metafizikai tartományban elhelyezkedő részét csak áhítattal és empátiával közelíthetjük meg, míg a prózai, pontosabban mesterségbeli oldalát aprólékosan boncolhatjuk, de ez inkább csak a szakmabeliek számára fontos, a nagyközönséget hidegen hagyja. így aztán csak ritkán vállalkozott vers- és elbeszélés-technikai problémák elemzésére, s még ritkábban olyan alapos és kegyetlen stíluskritikára, mint amilyennel Szabó Dezső vagy Ady Endre nyelvi (és persze szemléleti) fonákságait pellengérezte ki. A kivételek közé tartozik az Über allen Gipfeln kezdetű Goethe-versről adott nagyszerű elemzése is. Itt nem azt az utat követi, amit másutt így jelölt ki: „minden költemény érthetetlen, amennyiben az értelem eszközeivel közeledünk hozzá”132 Hanem abból indul ki, hogy bár „a költeménynek van lelke, mely megfoghatatlan, mint minden lélek. De a lélek nem egyéb, mint a szerveink működésének finom terméke, ezért a kritikusnak, akár a lélekbúvárnak, elsősorban a vers testi szervezetét kell vizsgálnia, hogy pontos diagnózist adhasson. Működése nem fizikai, nem is pszichikai, hanem a kettő együtt: pszichofizikai eljárás [...] csak ritkán kísérlik meg, hogy egy verset így analizáljanak, és természettudományos módon a testből következtessenek a lélekre.”133 Ahhoz, hogy Kosztolányinak a Nyugatban elfoglalt helyét pontosabban meghatározzuk, nyilván nemcsak az ő művészi elveit és gyakorlatát kellene alaposan számba vennünk, hanem a többiekét is. Itt csak röviden utalhatok néhány összefüggésre. A Nyugat recenziós rovata éppúgy nem volt egységes, mint a szépirodalmi anyaga. De kirajzolódik néhány, sokak által követett szempont. Előszeretettel jelölték ki a szemlézett mű jellegzetes attitűdjét, szívesen idézték fel sajátos atmoszféráját. A tárgyalt mű címét gyakran helyettesítette a szerző neve, és magától értetődött az életrajzi adatokra való hivatkozás. A Nyugatban Kosztolányi műveiről leggyakrabban író kritikusok (Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Füst Milán, Földi Mihály, Kárpáti Aurél) viszonylag ritkán vállalkoztak az irányzatokba való besorolásra, annál inkább a más szerzőkkel, illetve Kosztolányi más műveivel való összehasonlításra. Neki magának talán nagyobb volt az empatikus képessége, mint legtöbb kortársának - az egyetlen 131 Illyés Gyula bevezetője = Kosztolányi Dezső, Kortársak: 1, sajtó alá rend. Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1940], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 3), 5-6. 132 Ábécé a versről és költőről [1928] = Kosztolányi Dezső, Nyelv és lélek, i. m., 434. 133 Lásd: Kosztolányi Dezső, Nyelv és lélek i. m„ 410. - (Kiemelések tőlem: V. A.) Más kérdés, hogy amikor értelmez, Kosztolányi a saját felfokozott halálfélelmét vetíti bele a Goethe-vers szövegébe: „Ez a panteista Goethe panteista muzsikája, aki az örökkévaló és közönyös természetbe beállította a halandó és ideges embert, az életnek örülőt és a haláltól félőt, a maga izgatott és kihagyó szívverésével. Hiába tiltakozik az elmúlás ellen, végül elcsuklik a hangja.” - Uo„ 413. 116
