Kovács Ida (szerk.): Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe (Budapest, 2006)
Fráter Zoltán: Önkívületben, lázasan szeretett élni
Szerette, ha fényképezik. Alakok című kötetének egyik szereplője fényképész. Az emberismerő iparos szerint a gép előtt mindenki lámpalázat kap, és hiú, nagyon hiú. Senki sem akar önmagára hasonlítani a képen. Akit megörökítenek, olyan óhajt lenni, amilyennek képzeli magát. Azt szeretné, hogy a fénykép az ő képzelt egyéniségének kivetítése legyen. „Barátom a gép elé ültet, hogy lefényképezzen. Amit tanultam tőle az imént, annak most kevés hasznát veszem. Én is a lencse felé sandítok, lámpalázat kapok, mert mégis csak ünnepélyes pillanat, mikor múló életünk egy pillanatát megrögzítik. Igyekszem természetesen affektálni. Biztat, hogy csak egész közvetlenül, legyek kissé derűsebb. Szóval a régi csatakiáltás: barátságos arcot. Barátságos arcot kell vágnom az életre, a világra, mindenre, ami körülöttem van. Kissé nehéz, de megpróbálom.” Mire jó a fénykép? A fotográfia, mely Kosztolányi századának elején még lenézett, giccsgyanús iparművészeti termék volt, legjobb esetben is pillanatnyi valóság-másolat? A költő nemigen foglalkozott fotóelméleti vitákkal, mégis készített lírai pillanatfelvételeket. A szeme tudta a választ. A patikának üvegajtajában búsul, búsul egy gyógyszerészsegéd... A szegény kisgyermek panaszai kötetbe utólag illesztett impresszionista krétarajz a Nyugatban eredetileg Kisvárosi fotográfia címmel jelent meg. De itt van anyuska régi képe is, mely örökre tizenhat évesnek őrzi meg a tündéri ábrándok menyasszonyát. Nem tudjuk, hogy fényképet vagy festményt szemlél-e az emlékező, bár a beállítás jellegzetes műtermi portrét idéz. Anyuska merengve ül, könnyen az asztalra könyökölve, feje előrebillen hallgatag. A megfogható képmássá merevült emléknek távolító, elidegenítő hatása van. Ismeretlennek, idegennek tűnik a régi képen látható édesanya. Az ismerős-ismeretlen arcvonásokra csodálkozó gyermek csak a kék szemek tükrében fedezi fel önmagát, így vagyunk ezzel, ha fényképeket nézegetünk. Rokonok, papok, katonák, kis, furcsa nénikék, mind-mind külön sorsok, valaha-volt életek. Mosolygó, magas leányzó, anyuska barátnője. Hűsen, kevélyen emeli hattyú-nyakát, ebben a pózban marad már végleg. Húszévesen meghalt egy átmulatott, átizzadt báli éj után. A révedező elemista képzeletében megelevenednek az egykori történések. Felvillannak egy-egy végzet kiélesedő mozzanatai. A magányos albumnézegető visszalátja a múltat. Képzelet és emlékezés összjátékában a múlt alakjai megszólítják a jelenben álmodozót: ki ez a gyermek? A fénykép önismeretre késztet. A fénykép kíméletlen emlékeztető. Pontosságával, őrző, megőrző képességével az illanó másodpercet mégiscsak rögzíti, változhatatlan állapotként. A fájdalmas
