Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Dr. Bauer Ervin Emlékei - Háborús kóborlások (1914)
78 I DR. BAUER ERVIN EMLÉKEI nélkül mellőzhetem. A nagy gyakorlatra úgy emlékszem, mint egy jó tu- ristaútra. A sebesült, a szenvedő, halott emberek látványa rám mint orvosra nem „borzalmas" a szó laikus értelmében. Azért éppenséggel nem mondhatnám, hogy bensőleg „vidám" volnék ez órákban. Tisztán látom, miről van szó; igen-igen sok embernek közülünk ez évben meg kell halni ember okozta halállal, és nagyon lehet, hogy közöttük leszek én is. És mióta az eszemmel gondolkodom, ez a mostani esztendő az a dátum, amelyben az életet őszintén nagy értéknek, megbecsülni-, felhasználni-, ragaszkodnivalónak kezdtem tartani. És így van vele a másik is, szegény - életem megtalált társa. Elképzelhetetlenül szép volt a mi együttesünk; ami értékest, jót, szépet ember emberből kihozhat, mindazzal mi emeltük egymást és magunkat ebben; és nem kínoztuk egymást, mint a szerelmesek. Gyengédek, meghittek, igen sokkal okosabbak, és mégis minden szép megindulásra készebbek lettünk egymás révén, és ízlésesebbek, egyszerűbbek is. Az egyesre nézve sok függ attól, élete mely pillanatában érte ez a háború-katasztrófa: hogy volt helyezkedve momentán életsorsával, anyagiakkal, sikerrel, pozícióval, munkával, asszonnyal szemben! Nekem a munka most ígért legtöbbet, s a „jó" szerelemre is most találtam. Féltem őt, fáradt idegeivel, kiállja-e épségben a sok szörnyű aggodalmat értem; hát én is csak fájdalmára tudtam lenni? És magamat is féltem. - Miután kamaszkorom óta állandó, belső levertséget okozott nekem az élet, az életem abszolút értelmetlen volta; mostanában kész voltam szemet hunyni sok kérdés előtt, és megnyugodni benne, hogy relatív értelme számomra a munkám iránti érdeklődés, és az a tapasztalat - mely meg nem csalt idáig, csak erősödött -, hogy ezzel az asszonyemberrel együtt lenni nekem mindig megnyugtató, szégyentelen, kíntalan és minden lelki-vonásom szerint kielégítő. Lám, így próbálok „tárgyilagos" lenni egy mély, megindult és szomorú érzésemről írva: nagyon rosszkor jön nekem, ha most meghalok! Tavaly, tavalyelőtt nem is gondoltam volna ilyenre, s a háború „érdekelt" volna, mint valami sohsem látott színjáték és sok emberi adat. Hogy általában „törvényszerűek-e" az emberiség életében a háborús periódusok; nincs sok kedvem ezzel bíbelődni most; nem vagyok én szociológus! Sőt - az egész Darwin-irodalmat és sok egyebet felejtve szeretném azt mondani, hogy az ember természetes állapota mégis a fejlődés; más szóval az eszményi, elérendő állapot, melyet a Védák,15 15 India legrégibb irodalmi emlékei, a hagyomány alapján az univerzum ezoterikus bölcsessége, a legnépszerűbb álláspont szerint keletkezésük Kr. e. 1000 körüli időpontra tehető.
