Molnár Eszter Edina (szerk.): „…az irodalmat úgyis megette a fene”. Naplók az első világháború idejéből (Budapest, 2015)
Laczkó Géza Naplója - 1914
1914 I 441 hozott Daditól, s több fényképet. Az egyik különösen művészies, szomorú. Balra elöl egy fekete deszkafal derékmagasságig, e mögül emelkedik ki Dadim hosszú hajú, szakállas, komoly, tolsztoji profilja hátulról-jobbról jövő éles világításban. A jobb sarokban hátul magas, négyszögű, sok apró táblából álló ablak fehér fényben. Az ablak s Dadi közt még egy ember, matrózpipával szájában. Előttük egy dobozon alacsony petróleumlámpa, kúpos papírernyővel. Fölöttük a falon kabát, kalap, pipa, sál, egyebek szögön, fogason, durva polcocskán. Rembrandti fény- és homályjáték az egészen. Az elhagyatottság, szótlan nyomorúság szomorú emblémája. Amióta itt áll az asztalomon, igen rossz a kedvem. Nyomorúságosán bántak és bánnak velük. Ocsmány élet, ocsmány országok. Levele szóról szóra itt következik:140 „Noirmoutier, 1914. dec[ember] 12. Kedves barátom, különösen érzem magam, már rég ideje nem írtam magyarul. Különös írnivalóm nincs. Amit franciául írtam, megfelel a valóságnak. Itt, és Périgueux-ben is a katonák derék emberek, csupán a civil hatóság kicsinyes. Fogságom története röviden a következő: Carantecből zsúfolásig tömött vonaton, 14 óráig egy sarokba szorítva, mozdulni sem tudva utaztam Párizsba. Itt a konzulátus előtt rengeteg osztrák és magyar állt már. Bejutni csak katonakönyvesek tudtak. A lapokban ígért két vonat nem ment, így hát nagyon sokan itt rekedtünk. Csak másnap jutottam be. Fejetlenség és kapkodás. Utolsó pillanatban tudták csak ők is meg, hogy baj van. Magyarokkal szemben ez alkalommal furcsa, bizalmatlan bánásmód. 3-a táján erkélyről kihirdetik, hogy nincs hazatérés. Körülöttünk ujjongó tömeg, virágos, vidám lovascsapatok búcsúintegetése, tüntető felvonulások, boltok betörése, s mi borzasztó árván, síró, rongyos gyermekek, asszonyok között, a járókelők gyűlölködő pillantásai közt ott rekedtünk az aszfalton. Az első érzésem az volt, menni valahová, nem bánom, milyen háborúba, cselekedni... vége volt, rendőrök rongya, utcasarkokon feltartóztatott, gyanús kémek, haszontalan szájai lettünk Párizsnak. Leírhatatlan tizenöt nap. Alig lehetett az utcára menni, a papírokat minduntalan kérték, tömeg verődött az ember köré... A gyönyörűséges Párizs kínpad lett számomra, s le kellett sütnöm a szemem, hogy a kutató pillantások alatt gyanússá ne zavarodjék. A polgármesteri hivatalban kijártam, hogy engedélyt kaptam Párizsban maradni. De pénzem nem el, cipőtalpától kezdve kalapja béléséig. A kis Feldenczer aztán haza is vitt mindent ügyesen. Otthon a szűcspályát abbahagyta, s nyelvtudását felhasználva, egyik szállóba ment segédportásnak." (Kuncz Aladár, Fekete kolostor, Kolozsvár-Bp., Erdélyi Szépmíves Céh - Athenaeum, 1931,131. Továbbiakban: Kuncz 1931.) 140 A levél szövegét Laczkó megjelentette (Erdélyi Helikon 1932/7, 365-367.). További megjelenés: Kuncz Aladár, Levelek (1907-1931), szerk. Jancsó Elemérné - Máthé- Szabó Magda, Bukarest, Kriterion, 1982, 22-24. (Továbbiakban: Kuncz 1982.)
