Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
95 tős: az archiválás, valamint az esetleges kiállítás. Ez utóbbihoz pedig feltehetőleg nagyjából ugyanolyan, az írói életvilágra jellemzőnek érzett tárgyak és tárgycsoportok bizonyulnak alkalmasnak, mint korábban. Módosulások persze itt is lehetnek, sőt, vannak: hiszen elvileg nem lehet kizárni, hogy hamarosan személyi számítógépeket nagyobb mennyiségben kell majd tárolnia a múzeumnak, ha bizonyos kortárs írók munkaeszközét be akarja mutatni. A gyűjtemény fejlesztésének az átgondolása tehát bizonyosan komolyan veendő feladat; s legalább azon a szakmai színvonalon kellene ezt elvégezni, ahogyan ezt a Néprajzi Múzeum gyűjteményleírásait tartalmazó kötetben a főszerkesztő, Fejős Zoltán által megfogalmazott kérdések sugallják a néprajzi tárgy fogalmának átértékelődése kapcsán.22 A hasonló jellegű, kritikus számvetésre az irodalmi muzeologia oldaláról is nagy szüksége lenne, s ehhez a kultuszkutatásban fölvetett szempontok fontos támpontot jelenthetnének. A tárgygyűjtés ereklyeképző jellegének határozott fölmutatására azonban máris több kísérlet történt, még ha ezek nem is voltak egyelőre többek, mint marginális kísérletek. A Petőfi Irodalmi Múzeum például egy alkalommal megpróbálta felújítani és a gyűjteménygyarapításba integrálni az íróktól fölajánlott kegytárgyaknak azt az ironikus árverését, amelynek - tudtommal - első példáját 1995 decemberében egy romániai magyar írói csoportosulás, az Éneklő Borz nyújtotta Kolozsvárott.23 Médianyilvánosságot kapott az az esemény, amikor a múzeum megszerezte Lázár Ervin nyakkendőgyűjteményét; ebbe az író azokat a levágott nyakkendődarabokat szedte össze, amelyeket barátai az ő felszólítására hajlandóak voltak levágni a saját nyakkendőjükből. Ez utóbbi beszerzés azért is különösen figyelemreméltó, mert Lázár Ervin a sajátos kollekció történetét is átadta a közgyűjteménynek, tehát az intézmény egyúttal egy értelmező narratívához is hozzájutott. Említhetnénk azonban azt az alkalmat is, amikor kortárs magyar írók a múzeum gyűjteményéből kiválasztott írói ereklyék valamelyikével fényképezkedhettek a Károlyi-palota falai között. Ezek a - bármilyen szórványos - események is a kultuszkutatás hatását mutatják, miközben végső soron az irodalmi múzeum hagyományos, 19. századi eredetű feladatainak fönntartásába is beilleszthetők. Úgy tűnik tehát, van arra esély, hogy a kultuszkutatásból kiindulva - bár nyilván nem kizárólag a kultuszkutatás szempontjai szerint - rá lehessen kérdezni az irodalmi muzeologia összes problematikus és újradefiniálandó alapkérdésére. Az utóbbi másfél évtized fejleményei legalábbis azt mutatják, hogy ennek szemléleti, gondolati előkészítése - néha kifejezetten magas színvonalon - már megtörtént. A folyamat további alakulása persze még így is kérdéses vagy bizonytalan. A kimenetel azonban jóval nagyobb téttel rendelkezik annál, hogy egyszerűen muzeológuSZILÁGYI MÁRTON I Kultuszkutatás és irodalmi muzeologia
