Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)

Múzeum és emlékezet

AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról

94- azaz a közönség - szakrális magatartásának értelmezésében a gyakorlati munka még hatásosabban folyjék.”21 Ez utóbbi törekvéshez hozzászámítandók azok a kiállítások is, amelyek kifejezetten a kultikus irodalomszemléletnek a dokumentálásban megjelenő elemeire kérdeztek rá, többé-kevésbé nyílt ironikus felhangokkal: az előbb már említett kultusztörténeti bibliográfia mellett található kiállításlista - híven a könyvészeti összeállításban követett elvekhez- jóval több történeti vagy irodalomtörténeti tárlatot felsorol ugyan, de ezek közül mégis csak néhány sorolható ebbe a körbe. A leginkább talán a Kalla Zsuzsa rendezte, 1990-es, A körömkefétől a babérkoszorúig (PIM) és az 1997- es, A koszorús költő című, valamint a Lakner Lajostól megvalósított, 1999-es, A pipettától az ezüstkoszorúig (Debreceni Irodalmi Múzeum) című kiállítások; esetleg a tágabb értelemben idesorolható, nem elsősorban irodalomtörténeti célzatú tárlatok közül a Sinkó Katalin rendezte, 1995-ös, Aranyérmek, ezüstkoszorúk (Magyar Nemzeti Galéria). Leszámítva ezt az utolsó kiállítást, a kultusztörténet logikáját követő tárlatok mindegyike inkább kamarakiállításnak volt tekinthető, s többnyire valamelyik konferencia kísérőrendezvényeként valósulhattak meg; azaz a kultusztörténeti kiindulás alapvetően bizonyosan nem volt képes átformálni az irodalmi muzeologia addig követett kiállítási módszertanát. Jelzésképpen azonban igen fontos szakmai önreflexiót jelölt.

A kultuszkutatás szempontjai jóval áttételesebben és töredékesebben ugyan, de megjelentek a múzeumi munka egy másik, alapvető területén is, nevezetesen a gyűjteménygyarapításban. Ennek ugyan - már csak a tevékenység természetéből következőleg is - kevésbé voltak tanulmányokban megragadható, teoretikusan értékelhető nyomai, mindazonáltal bizonyos kezdeményezések arra mutatnak, hogy a kultuszokra irányuló figyelemnek óhatatlanul át kell (vagy át kellene) hatnia az irodalmi gyűjtemények jövőbeni fejlesztésének koncepcióit. A legfontosabb dilemma ugyanis az, hogy egy irodalmi múzeumnak ugyanúgy s ugyanolyan jellegű tárgyakat kell-e megszereznie, mint amilyeneket, mondjuk, a 19. század végétől napjainkig szokás volt (tehát az írók tárgyi világát, enteriőrjeit, viseleti darabjait stb.), csak éppen most, az élő irodalom alakulására figyelve, másoktól - vagy pedig alapvetően át kell gondolnia a dokumentálás alapfeladatát is. A válasz aligha fogalmazható meg elhamarkodottan. Az ugyanis eléggé szembetűnő, hogy a gyűjtemények gyarapítása óhatatlanul a kortárs irodalomban létező kánonok ápolásának műveleteivel is összekapcsolódik; ilyenformán az írói formátum és jelentőség nyilvános, társadalmi elismerésével is összefügg, hogy kinek hagyatékát kívánja megszerezni a múzeum, illetve még élő alkotók esetében kit érdemesít arra, hogy vásároljon tőle. A tárgyak megszerzésének célja pedig nyilvánvalóan továbbra is legalább két-