Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
91 s ilyenformán e könyv 1989-es megjelenésétől számíthatni a kultuszkutatás jelenlétét a hazai tudományosságban. Nem vitatván természetesen a könyv érdemeit, mégis érdemes felfigyelnünk arra a sajátos ellentmondásra, amely az előbb idézett, implicit közmegegyezés és a kultuszkutatás hazai történetéről összeállított, legutóbbi bibliográfia5 között feszül: ez utóbbi könyvészeti összeállításból az derül ki ugyanis, hogy - legalább az 1970-es évektől kezdve, azaz jóval Dávidházi könyvének megjelenése előtt - igen sok olyan történeti, néprajzi, irodalomtörténeti, kulturális antropológiai tanulmány készült, amely különböző kultuszok leírásával, értelmezésével foglalkozott. Ez a sokágú, gazdag bibliográfiai tradíció óhatatlanul más fénybe állíthatja a kultuszkutatás kezdetének - szintén némileg kultikus6 - beállítását is: hiszen eszerint Dávidházi könyve a hazai szakirodalmi hagyománynak csupán egy részére települt rá, ugyanakkor viszont elméleti reflektáltságával és módszertani tudatosságával valóban egy tudományos paradigma bevezetésének igényét mutatta; olyannyira, hogy Dávidházi tudományszervezői szerepe nélkül maga a KuKucs és a későbbi kultusztörténeti konferenciák sem jöhettek volna létre. Sokatmondó, hogy mennyire az - elsősorban angolszász - kulturális antropológiához kötődő szemléleti kiindulás határozta meg a Dávidházi-monográfia metodológiáját:7 Aligha véletlen tehát, hogy a szokásrend, a vallásos beállítódás és nyelvhasználat minuciózus vizsgálata határozta meg a munka gondolatmenetét. Ennek a módszernek az erős szuggesztiója olyan módon nyomta rá a bélyegét a Dávidházi nyomán haladó, számos, néha inkább csak esettanulmányként felfogható dolgozatra, hogy a saját tárgyhoz illő metodológia kialakítását is többnyire a Dávidházi könyvére való ráhagyatkozás látszott helyettesíteni8 - tisztelet természetesen a kivételeknek. Dávidházi könyvének azonban volt egy olyan hatása is, amelyet mind ez ideig - megítélésem szerint - nem tudatosított eléggé az immár tudománytörténeti visszatekintéseket sem nélkülöző kultusztörténeti kutatás.9 Hiszen az eredendően írott szövegek retoricitására épülő elemzési módszertan már igen korán felhasználhatónak bizonyult tárgyak és tárgyegyüttesek értelmezésére is; azaz a kultusztörténet lehetőséget adott arra, hogy az irodalmi muzeologia saját szakmai előtörténetére és jelenlegi gyakorlatára új nézetből pillanthasson rá. Ennek a revelatív felismerésnek az első megfogalmazása már a második, 1990-ben megrendezett kultusztörténeti konferencián megszületett, azon a konfe-rencián, amelyben egyébként először vett részt szervezőként a Petőfi Irodalmi Múzeum: az akkori főigazgató, Praznovszky Mihály az irodalmi emlékhelyekről mint a kultusz intézményeiről tartott előadást. Itt olvashatjuk a következő mondatot: „Azért tudom csak megközelítően ezt a kutatói magatarSZILÁGYI MÁRTON I Kultuszkutatás és irodalmi muzeologia
