Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 82 bályozott struktúrája mára radikálisan megváltozott. Természetesen - morálisan - nagyon helyes, ha a PIM továbbra is igyekszik fenntartani a kultusz rendjét, de azt hiszem, immár csupán annak látszatát lehet őrizni. Vajon nem az-e a megoldás, ha maga válik a hellyé, amelynek szelleme aztán kultuszt teremt? Mit értek ezen: talán nem meglepő módon azt a fordulatot, amellyel szerte a világon a múzeumok igyekeznek elkerülni a mauzóleummá válás, azaz önmaguk historizálódásának, másként, lassú partikularizálódásának útját. Ez nyilván forradalmian új múzeumpedagógiát jelenthet, s kell is, hogy jelentsen, amelynek szerte a világon tanúi vagyunk: a hatásmechanizmusok eddig nem ismert arzenálja állhat a rendelkezésére - többek között a PIM-nek is. De vajon pusztán ennyit tehetünk, illetve ennyit tehet a múzeum? Nem sokkal inkább az lenne a dolga, hogy kérlelhetetlen őszinteséggel feltárja, hogy a rábízott közvagyon, a magyar irodalomtörténet kultusza mint működik, milyen helyet foglal el immár nem pusztán a média alrendszerében, hanem a mai magyar társadalom szerkezetében? Azaz antropológusként önmagunk vizsgálatába kezdünk, az interkulturalitás pedig nem a mindenkori Másiknál, hanem a saját eszköztárunk vizsgálatánál kezdődik el. Mit jelenthet tehát az irodalomtörténet és a muzeologia új házassága? Nem elképzelhető-e, hogy a knowledge audit után a múzeum arra kényszerül, hogy újra szerződjön a jelen közkultúrájával, s helyét többé ne a kultuszok rendjében, hanem az aktuális társadalom szimbolikus terei között keresse meg és harcolja ki? Korunk kultuszhősei ugyanis nem egy, a nacionalizmus kultúráját lehetővé tévő, teret és időt proporcionálisán annihiláló világból kerülnek ki, hanem abból a bizonytalan, hidegháborúk utáni világból, amelyben nincs értelme többé egységes világtörténelemről, annak nemzeti eseteiről, univerzális kronológiáról, ennek megfelelő elbeszélésekről szólni, ellenben ahol a no sense of place szabályai működnek, s ahol a parokiális és a kozmopolitanizmus együttes létezésének, összjátékának vagyunk a tanúi. A narratívák, diskurzusok térbeli metaforákban való elképzelése, úgy tűnik, részben véget ért. A nemzeti kultúra fenntarthatósága pedig olyan intézmények összefüggésrendszerén múlott, amelyek között átlátható viszonyt feltételezhettünk. A könyvtár, a múzeum, az iskola - ezek voltak azok a nagy közös, egymásra támaszkodó nyilvános intézmények és terek, amelyek a kánonok tradícióját folyamatosan újraformálták és fenntartották. Azt hiszem, hogy a nacionalizmus versus globalizmus szótára helyett job30 ban járunk a hibrid kultúrák parokiális és kozmopolita eseteinek játékszabályait leíró, a lineáris logika helyett az együttállások konszenzusát figyelő, értelmező módszerrel. Ha így döntünk, akkor másként tekintünk az irodalom
