Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
81 több szempontból töretlenül folytatható volt, azaz az ország hosszú éveken át a média jelenlétében, annak forradalma előtt élt. A PIM története, jövőbeli sorsa ennyiben nem lehet független egyrészt az élő irodalom, másrészt az irodalomtörténet társadalomtörténetétől, azaz az irodalom kulturális alrendszerének, mezőjének pozíciójától, ha tetszik, árfolyamától. S úgy hiszem, érdemes az utóbbival kezdenünk, azaz a hagyománynyal, s a végére hagynunk az élő irodalom, kortárs kultúra kérdéskörét, ahol jóval könnyebben eligazodhatunk. A PIM nyilván betagozódhat az archívumi láz által létrejövő digitális intézményrendszerek globális hálózatába, sorsa a hangzó irodalom jelentős reneszánszától, a multimediális kihívásra adott válaszától függ. De mint állunk a félmúlttal vagy épp a régmúlttal, mint állunk az irodalom kultuszának jelenével, jövőjével? Attól tartok, most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol 1990 óta, amikor a kortárs magyar kultúra szerkezetátalakulásáról beszélünk, mindig visszariadunk. A mediális fordulat következményeinek számbavételéről, kérlelhetetlenül őszinte megértetéséről van szó. Tézisem röviden annyi, hogy a piacnak megfelelően viselkedő elektronikus s nyomtatott média a szervezőereje annak a társadalmi közegnek, amely a kortárs társadalom kultuszait előállítja, s a „mi” kultuszunk, amiről mi itt beszélünk, historizálódott, részben múzeumizálódott. Tehát nem pusztán az irodalom, de a történetének múzeuma is rekontextualizálódott, amikor kultuszának hősei és az olvasóközönség közé egy új médium eltávolító közege lépett. Az elektronikus médiumok kultuszai által szervezett kortárs társadalmak mindennapi életében az irodalom rítusainak kánonja, a kollektív memóriában elfoglalt szerepe értelemszerűen megváltozott. Nyilvánvaló, hála Istennek, mondhatnánk, hogy a múzeum nem nézi tehetetlenül ezt a folyamatot, s olyan kiállításokat rendez, ahol egyre kevesebbet bíz a kultusztárgyakra, s egyre többet a period-time típusú tárgy-, illetve közegérzékeltető összeállításokra. Ez annyit jelent, hogy egyre nagyobb mértékben jelennek meg a művek mítoszához tartozó tárgyak, mint például a Rejtő Jenő-, illetve Szerb Antal- kiállításokon, vagy épp az önálló térélmények, muzeológiai lírai költemények állítják elénk, mint pl. a Nemes Nagy Ágnes-, vagy a Balzac, az író és a dandy című kiállításon is láthattuk. Ám az igazi kérdés számomra az, hogy ez-e a megfelelő megoldás? Vajon érdemes, azaz racionális döntés-e a hagyományos kiállítási filozófia, illetve annak folyamatosan korszerűsített változatai által helyet remélni abban a társadalmi térben, amelyből a kultusz tárgya, az irodalom és annak története - egyszerűen kiszorult, mivel a mediális forradalom átrendezte a társadalmi nyilvánosság szerkezetét, politikai gazdaságtanát. A hozzáférések rendje, szaGYÖRGY PÉTER I A Kultusz (hűlt) helye - az irodalom (történet) múzeuma
