Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
75 között a falak között működött a Székesfővárosi Képtár, 1952-től a Fővárosi Képtár és az Új Magyar Képtár (tehát a Nemzeti Galéria elődje) mutatta itt be 20. századi, modern gyűjteményét. A magam részéről egyébként épp ezért kicsit érthetetlennek tartom, hogy a PIM miért nem számít jobban az épület, a Károlyi Palota történetére, a hely szellemének bemutatásából származó legitimációra és haszonra. Olyan közismert apróságokra gondolok, mint például arra a tényre, hogy ez a palota már a reformkorban is, Bártfay László irodalmi szalonjaként fontos szerepet játszott. Deák és Vörösmarty, Széchenyi, Wesselényi is gyakran megfordultak e falak között. Nem beszélve aztán a magát épp e helyre beszállásoló Haynauról, végül magáról Károlyi Mihályról, akinek szelleme akkor is e falak között bolyong, ha épp nem is idézik fel. Ám különös hagyományok ide, megannyi tradíció oda, az 1954-ben létrejött múzeum történetének első fejezete tehát jelentős mértékben eltér a Nemzeti Múzeum, s kisebb mértékben a Szépművészeti Múzeum őstörténetétől, viszont kronológiailag s kulturális kontextusát tekintve is igen közel van a Nép14 rajzi Múzeum (1947-1949) és a Nemzeti Galéria (1957) alapításának éveihez. Azaz, e tekintetben a PIM története pontosan beilleszkedik annak a múzeumi, értsd közgyűjteményi ki- és átalakulásnak a nagy történetébe, amely aztán egy időre a Nemzeti Galériának 1975-ös Várba, illetve a Néprajzi Múzeumnak a Kúria épületébe való költözésével az állandóság érzetét kelthette a megfigyelőkben. Ez az állandóságérzet persze nyilván viszonylagos volt, hiszen 1989 után a gyűjtemények egy része ismét költözni kezdett, a - fejezzük ki magunk így - jogörökös nélkül megszűnt Munkásmozgalmi Múzeum gyűjteményeinek egy része beolvadt a Nemzeti Múzeumba, s végül annak helyén létrejött az a Kortárs Művészeti (Ludwig) Múzeum, amely most, a 21. század elején a pesti Duna-partra költözik. Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a Nemzeti Színház mellett felépített „kultúrpalota” építészeti sajátosságairól, a hagyományos muzeologia szempontjából igazi kérdés a gyűjtemény mibenléte. A bemutatás mikéntjét illetően a közeljövőben nyilván újabb nyilvános vitára szoruló kortárs közgyűjtemény döntő része Peter Ludwig - a hatvanas évekbeli európai művészeti világra nézvést részben reprezentatív - gyűjteményének másodvonalbeli munkáiból áll. Ezen a kínos tényen Néray Katalin elmúlt évtizedbeli áldozatos munkája nyilván nem változtathatott. Arról nem beszélve, hogy a köztársaság sincs abban a helyzetben, hogy az elkövetkező években folyamatosan milliárdokért vásároljon kortárs műalkotásokat. így aztán a Ludwig Múzeum átköltözése a pesti partra még mindig a legkisebb rossz. Ebből az elkerülhetetlenül elnagyolt vázlatból annyi, remélem, kiderül, hogy a magyar történelem, illetve a nemzeti kultúra különféle aspektusainak repGYÖRGY PÉTER I A Kultusz (hűlt) helye - az irodalom (történet) múzeuma
