Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 48 nokának nevezünk. Természetesen, ami a költőkre érvényes, a művészekre és zenészekre is vonatkozik. Ez alkalommal azonban a költészetre és a költői emlékhelyekre akarunk és kell is szorítkoznunk. A „költői” melléknév szándékoltan kétértelmű: irodalmi, ezáltal költői helyekről van szó, ugyanakkor ezek különlegesek, hitelesek, egyéniek, összetéveszthetetlenek, meghatóak, ezért költői jelleggel bírnak. Szemléletmódunk szerint művészeink anyagi reliktu- mai saját szellemiségünk történetének töredékeit képezik. Magánéletünkben gyakran merülnek fel ugyanazok a kérdések, melyek az emlékezet és emlékezés szükséges, szerencsére az utóbbi időben egyre szakszerűbben tárgyalt kultúrájával összefüggésben a közéletre is vonatkoznak. Ami a teológiában, illetve a valláskutatásban, az egyiptológiában és az archeológiában történik, végre az újabb kori irodalom- és kultúrtörténet művelésének hozzánk közelebb álló területén is megfigyelhető. Ahhoz, hogy az emlékezéssel kapcsolatos választási kritériumokat és véletleneket jobban megértsük, saját élményeinkre kell emlékeznünk, szüléink és nagyszüleink generációjára. Milyen gyakran kell saját családi hagyatékot szét- vagy felosztanunk, felgyülemlett apróságoktól megszabadulnunk, anélkül, hogy végleg meg akarnánk válni a fotóalbumoktól, a bútoroktól, az edényektől, a szőnyegektől, a gyűjteményektől, pedig már rég berendeztük saját világunkat. Néhány dologról lemondunk, mert nincs szükségünk rá. Ami harmonikus egységnek tűnt egykor, most darabokra hullik. Nemcsak az embert temetjük el, aki jelentett számunkra valamit, hanem azt a világot is, amely körülvette, és amely lényét jelképezte. A továbbélés mindig azzal jár, hogy megkedvelt tárgyaktól búcsút veszünk, akkor is, ha még használni tudnánk őket. De egyben azt is jelenti, hogy némely tárgyakat, helyeket nélkülözhetetlennek nevezünk, melyek látványa, értelmi és érzéki megközelítése nélkül életünk szegényebb lenne. Nem csupán az emlékezés illuzórikus terére van szükségünk, ahová olvasmányok, szemlélődés, hallás, látás, gondolkodás révén állandóan visszatérhetünk. Bizonyos emlékek átélhetővé tevéséhez tető kell a fejünk fölé, szükségünk van a dolgozószoba atmoszférájára, a kert virág-ágyásaira, könyvtárra, szülőházra vagy halottas ágyra. Egy sírkő, a temető egy eldugott kis területe túl kicsi ahhoz, hogy egyes személyiségekre itt emlékezzünk, ez a hely kifejezetten a végső elmúlást idézi. Néha szükségünk van emlékcsarnokra, múzeumra, hogy ezekben a terekben a múlt szelleme a jelen érzületével találkozhasson, és megéljünk egyfajta feltámadást, mely hasznára van a jelennek és alakítja azt. Legalább néhány helyen érezhetővé kell tennünk egy-egy letűnt korszak levegőjét, mert saját lélegzetünk nem tart ki egy életen át. Mindennapi légszomjunkat a költészet
