Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
29 remben átélt élmények hatására változhattak át a mindennapi tárgyak relikviákká, veszíthették el mindennapi-használati jellegüket. Most már egyedül arra szolgáltak, hogy megidézzék Jelenlévővé tegyék Petőfit. Ha az első teremben a nagyság előtti feltétlen meghajlás érzése és az ebből adódó tiszteletadás kötelezettségének megélése ragadhatta el inkább a látogatót (neki is így kell cselekednie, a magyar nemzet megőrzésén kell munkálkodnia), akkor e két terem személyes-emberi jellege lévén tette átélhetővé a Petőfi-kultuszt. A kiállítási tárgyak hétköznapisága azért volt fontos, mert általuk szinte az „intimitásig közel lehetett kerülni a hőshöz”, a közvetlen átélés érzését biztosították. A tárgyak kiállításban való esztétizálódása sem nyomhatta el személyességüket, magukon viselték egy nagy ember élete nyomát. A kiskőrösi szoba másolat volt ugyan, de a benne elhelyezett hiteles tárgyak és ereklyék89 lévén mégis elveszítette kulissza jellegét, s a szentségtartóhoz hasonlóan maga is megnemesedett. S így aztán azt ígérhette, hogy a látogató az eredeti szoba látásával megegyező élményben részesül majd. A hiteles tárgyak és a szoba másolat jellege közti kétségtelen feszültség arra enged következtetni, hogy az alapítók nem bíztak eléggé a szent tárgyakban, abban, hogy önmagukban képesek a megfelelő hatás kiváltására. Pontosabban tömeghatás előidézésére. Mintha úgy tartották volna, hogy a relikviák talán önmagukban elegendők a művelt hívek számára, de az egyszerű, kevésbé iskolázott rajongókat leginkább az átélhető életképek révén lehet megragadni. Az enteriőr ebben a vonatkozásban rokonságot mutat a panorámaképpel, mely az első városi lakosságot szórakoztató tömegmédium volt.90 A következő helyiség aztán már egyértelműen annak a tudomásulvételét szolgálta, hogy a hódolok között is vannak kiválasztottak. Itt ugyanis a Petőfiről szóló szakmunkák kaptak helyet, s aztán az út az utolsó helyiségbe vezetett: a könyvtárba, ahol a kutatás, az igazi Petőfi arcának keresése-formálása folyt. Ide pedig nem juthatott be mindenki, csak a hivatalos/hivatásos Petőfi-kutatók, akik képesek voltak a személyes emlékek megrostálására és közös emlékezet építésére. A látogatót e titkos ajtó látványakor megint a feltétlen tisztelet ragadhatta el azon kutatók iránt, akik egészen közel vannak az igazsághoz, akik a legtöbbet tudnak a költőről. A terek e rendje egyszerre teremtette meg a nemzeti összetartozás érzését és egyszerre sugallta a literátus értelmiség egy részének elkülönülését. A kiállítás e pontján a hős dicsősége földi képviselőire szállt át. E dicsőség nagyon is evilági hatalom megerősítésére szolgált: megjelölte a Petőfi-kultusz igaz képviselőit. így a múzeum szentsége profán fegyverré lett az irodalompolitikai küzdelmekben. LAKNER LAJOS I Múzeum, emlékezet, elbeszélés. A Petőfi Ház és az irodalmi muzeologia születése
