Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Digitális tartalmak
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról 258 hogy az író, magán érezve olvasója tekintetét, másképpen, kevésbé spontánul írna. Ilyen elven azonban a futballisták sem követnének el szabálytalanságokat a meccs hevében, mert hiszen a lassításban nyilvánvalóvá válik, mit tettek. A számítógép tehát lényegesen egyszerűsíti az író-irodalmár életét, gyorsítja a munkafolyamatokat, ám lényegében érintetlenül képes megtartani az írás aktusát. Ami pedig a felületességre való csábítást illeti: nos, a grafomániát már jóval a szoft- és hardverek előtt feltalálták. Még egy húsbavágó kérdés. Az irodalom folyamata mindig személy és személyek között zajlik, ám bizonyos esetekben konkrétan az egyes személy és levelezőpartnere között is. Madame De Staél vagy Kazinczy leveleinek hiánya például nem pusztán az irodalomtörténetet, hanem magát az irodalmat és annak élvezőit rövidítené meg. Ám születnek-e ma ilyen érvényű irodalmi/ szellemi levelezések, a könnyű, gyors elektronikus üzenet nem nélkülözi-e az ehhez szükséges súlyt és nekifutást? Egy biztos: az e-mail csábít a könnyű kezű reakciókra, a zsigeri, indulati válaszokra, a magamutogatásra, erőfitogtatásra. Csábít ugyanakkor a józan takarékosságra, a maradok legalázatosabb szolgája típusú cirkalmak lenyesegetésére, a nyelv hazugságlabirintusainak átmetszésére is. Többször fajult már haraggá barátaimmal olyan internetes vitám, amelyeket egy pohár sör mellett jótékony feledésbe oldhattunk volna. E tekintetben már a telefon is csalóka: nem látva beszélgetőtársunk arcát, annak fájdalmas vagy örömteli reakcióit rögtön felbátorodunk, elszemtelenedünk. Mintha sötétben, füldugóval, csak a húsba hatoló kés érzetére hagyatkozva operálnánk valakit. Létrejöhet-e azonban ezen túlmenően igazi szellemi csere efféle efemer üzenő csatornákon keresztül? Egyetlen példát mondanék. Luxemburgban járva lelkes vendéglátóim, az ottani kultuszminisztérium munkatársai elvittek egy általuk jónak mondott francia festő ottani tárlatára. Frissen jött nagyhatalmi fölényemmel rögtön megkérdőjeleztem, vajon jó-e a magyarnak, ami a kis luxiknak megfelel, ám a kiállítás minden reményemet felülmúlta. Étienne Pressager - így hívták a festőt - képei úgy megindítottak, hogy adtam neki egyet méregdrága franciára fordított verseskötetemből, melyet pedig nemigen osztogatok csak úgy. Különösen egy szürke kartonra festett fehér temperasorozatát szerettem, amelyen csupa „közöttet” festett meg: a levél és a felé araszoló csiga közötti teret, a saját lábujjai közét, a tetők szeszélyes vonala kivágta ég-darabot, egy fűszál és egy szeder közötti, szálkás, szőrös levegő-szeletet: mindent negatívban. Úgy éreztem, s ez az érzésem azóta csak erősödött, hogy valahogy úgy fest, ahogy én írni próbálok. Akkor udvariasan megköszönte könyvemet (mit is mondhatott volna a meghökkentő kijelentésre, miszerint
