Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)

Digitális tartalmak

257

bekalapáltam a szöveget az írógépbe. Ezt a friss gépiratot azonban rögtön elborították tolijegyzeteim, a szócserék, betoldások, kihúzások kéklő műtéti hegei. A második gépirat ugyanerre a sorsra jutott, harmadikra viszont egy lendületből többnyire már nem futotta (nem mintha nárcizmusom nem lett volna elég fejlett, hanem mert sokat dolgoztam éjszaka). A tisztánlátás igénye később újra és újra letisztáztatta, a tökéletességre törekvés újra és újra bepisz- kíttatta velem a kéziratot. Ez a folyamat a számítógépre áttéréssel nem vagy csak annyiban rövidült, amennyiben időközben szakmám terén némi manuális rutinra tettem szert. A munkafázisok azonban megmaradnak, bár elfedi őket a képernyő kristályainak jótékony fehérje.

Újabb neuralgikus kérdés: ezek szerint a kézirat, irodalomtörténészek, filológusok, egzegéták, megszállott olvasók kedvenc bogarász-terepe eltűnne mindörökre? A válasz megint csak többrétű. Egyrészt jómagam - s ismerek nem egy hasonló cipőben járó kollégát -, bár általában rögtön számítógépbe fogalmazok, időnként szükségét érzem, hogy papírra írjak. Egyszerűen kell a fizikai kontaktus a felülettel, a grafit morzsálása, a tinta kenődése. Máskor pedig épp úton lévén, laptopom híján támad ötletem, melyet borítékok, fecnik, számlák hátuljára, gyermekeim rajzainak fonákján azon melegében jegyzek fel. Vagyis a papírdarabkák, e gondolatrészvények tőzsdei keringése, áramlása sosem szűnik meg teljesen. Van egy ajándékba kapott, merített papíros füzetem is, melybe emitt-amott olvasott jó verseket jegyzek fel. Vagyis íróember és árkus papiros összenőttsége jóval elemibb, hogysem egyik napról a másikra megszűnhetne.

Meg aztán létezik a mai számítógépes programoknak egy „makró” néven emlegetett funkciója, melyet ha aktiválunk, az az adott dokumentum létrejöttének valamennyi fázisát rögzíti és képes hajszálpontosan visszajátszani. Ennek alkalmazásához azonban némi minimális hozzáértésen túl nagy elszánás és őszinteségigény szükséges. Kérdés ugyanis, mennyiben hajlandó az író-költő kiszolgáltatni az utókornak műve létrejöttének valóban teljes dokumentációját. Itt ugyanis leplezetlenül, másodpercnyi pontossággal rögzítve előtárulnak mindazok a ballépések, baklövések, kitérők, hibák, melyek az írás folyamata közben felbukkantak. Olyan ez, mintha rossz írói lelkiismeretünkkel szembesítenének bennünket. Köztudott, hányán manipuláltak kézirataikkal, milyen hiú volt hibátlanságukra Ady, milyen hiú hibásságukra Flaubert. A számítástechnika elhozhatná az igazság várva várt pillanatát, csak a kellő elszántság szükséges hozzá (bennem ez mindeddig nem volt meg). Igaz, elképzelhető, hogy valaki tudatosan felépít előre egy folyamatot papíron, s azt aztán mint autentikust pötyögi be a gépbe, ám ez roppant fáradságos munka. Az is lehetséges,

LACKFI JÁNOS I A szegény ember winchesteré. Elektronikus üzenet és eleven szó