Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Digitális tartalmak
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról 254 déseket. A technika oldaláról így hangzik a verdikt: a papírra nyomtatott betű ósdi avíttság, egy felvilágosult korunk előtti világ meszesedett maradványa. Érvként felhozható, mennyi papírt spórol meg akár csak egy cégen belüli elektronikus levelezőlista célszerű működtetése. Rögtön hallani véljük az amazóniai esőerdő egy-két ki nem vágott faóriásának hálás nyögdécselését, s igazat is kell adnunk e logikának. Más kérdés, megállíthat-e egy dübörgő harckocsisort egy kicsi emberke, aki a tankok után futkos, kezében szelet papírral, melyre írva az áll: kitört a - tűzszünet. Világos azonban, hogy a papír minden téren nem helyettesíthető. A követ is pótolja a beton, de vajon miért térnek vissza újabban a téglához, vályoghoz is akár a ma házat építők, építtetők? Hőtartóbb s hőszigetelőbb anyag e két utóbbi, ugyanúgy, ahogy a papír a maga érdességében, simaságában, nyomdaszagával, térré lapozható síkszerűségében is több mint transzfer-matéria. Az emberi üzenet, legyen az bevásárló cédula, iskolai intő, vers, próza vagy traktátus, az emberi testhőhöz, a bőr pergamen jellegéhez hasonló állagot szinte áhítja, hívogatja. Ráadásul a papír, a könyv - miért ne? - akár még szép is lehet. A természet, a csúcstechnológiák sokaságának e Nobel-díj nélküli kifejlesztője valamiért mindig adott az esztétikumra. Vajon egy korallsziget messzemenő praktikussága mellett miért kellemes látvány a szemnek? Netán mi, emberek látjuk csak bele a szépséget? No jó, de akkor is: miért lett úgy megalkotva, hogy szépnek lehessen látni? A Teremtő a maga célelvűségében játszva kivédhette volna ezt a látszatot. Mégsem tette. Talán csak afféle közérzetjavító intézkedés ez, hogy a halak jól érezzék magukat, mintha egy kellően felcicomázott szupermarketben járnának. Meglehet, ám ezek szerint még nekik is szükségük van egyfajta dizájnra - művészetre. A másik sarkított vízió megfogalmazói a szellem felelősségtudattól áthatott munkásai. A Gutenberg-galaxis összeomlását jósolják, azt mondják, a hűvös szilíciumkristályok kioltják az irodalommal való kapcsolat meghittségét. Eltűnnek a ceruzás bejegyzések, a dedikációk (Kovács József 8. osztályos tanulónak kiemelkedő úttörő munkájáért Verne Gyulától szeretettel), az ex librisek, nincs avas antikváriumszag, a digitális szöveg lapjai közt nem találunk Abella Miklós részére, a Népköztársaság útja 62. alá címzett levlapot, melyben Dr. Bulla Béláné 1962. szeptember 15-én „köszönetét fejezi ki maga és gyermekei nevében az őszinte együttérzésért, mellyel a gyász legnehezebb óráiban fájdalmában osztozott”. Legfőképpen pedig sehol sincs a tatai várat ábrázoló két húszfilléres bélyeg a poétikusan alliteráló, ám az idézett gyász- jelentés komor béltartalmával kissé disszonánsán összecsengő „Kedves megemlékezés - Képeslap” feliratú pecséttel. A kézírás visszaszorulásától ugyanígy rettegtek Gutenberg korában, mégis, ma is ki-ki saját kéziratos cetlijeibe
