Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 24 A Petőfi Társaság titkára és vezetői tisztában voltak azzal, hogy nem a gyűjtemény nagysága a fontos, ez ugyanis önmagában akár halott tárgyegyüttest is eredményezhet, élővé tételükhöz arra van szükség, hogy értelemmel ruházzák fel a jelenkori emberek számára.67 A raktározó emlékezet csak a felejtésfre ítélés) szelekciós eljárása, a kizárás révén lehet valóban hatékony kulturális emlékezetté, amelynek szerepe lehet egy adott korhoz vagy egy adott társadalmi közösséghez tartozók identitása formálásában. Esetükben a funkcionális, jelentésteremtő emlékezet hatalmi igény kinyilvánításaként is működött. Nem kell persze egyszerre a társaság ördögtől való gonoszságára gondolnunk, hisz a múlt valósága mindig valakié, az emlékezet mindig egy birtokos névmással kapcsolódik össze.68 Az azonban kétségtelen, hogy a társaság vezetőinek nem volt ellenére, hogy az emlékezet mindig partikuláris, sőt épp ennek tudatában, pontosabban épp ezt elfedve működtették. Kiállítás és elbeszélés Most már csak az van hátra, hogy megnézzük, milyen volt a kiállítás, vagyis hogyan közvetített a kétféle emlékezet és elbeszélés között. A reprezentációs mód elemzése a tárgyak megjelenítésének és a tárgyegyüttesek egymásra következésének a vizsgálatát jelenti. A kiállított tárgyak kettős kontextussal rendelkeztek.69 Egyrészt, mint emlékezetre hívó tárgyak megőrizték a korabeli élet, az elmúlt mindennapok kereteit, másrészt kiállítási objektummá, relikviává változtak, s ekként esz- tétizálódtak, a látni érdemes tárgyak rendjébe kerültek be. Mégsem lettek műalkotássá, mint például Warhol Brillo-dobozai, mely típusú tárgyak transz- formációját oly sokoldalúan elemezte Arthur C. Danto,70 de nem tartoztak a hétköznapi, jelentés nélküli dolgok világába sem.71 A használati és a cere- moniális jelleg szétbogozhatatlanul fonódott össze bennük. A relikviák nem mindennapi használati tárgyak, de nem is műalkotások. Inkább e két létmód között lebegnek. Talán épp e kettős természetük az oka múltat megelevenítő képességüknek: a múzeumi, teremtett-konstruált tér szimbolikussá teszi e tárgyakat, melyek ugyanakkor semmit sem veszítenek hétköznapiságukból. Pontosabban minden hétköznapiságuk ellenére képesek valami nem hétköznapi jelenlévővé tételére. E tárgyak kiállítása, vagyis a látogatói tekintet irányítása révén az egyszer volt világ és benne az egyszer volt személyiség oly magától értetődően jelenik meg, hogy az adott pillanatban a nézők, szemlélők szinte el sem tudják képzelni másként.72 A Petőfi Házról szóló több korabeli leírás a
