Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Gyűjtemények
159 ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek, s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte.”52 Jókai számtalanszor megörökítette fiatalkori barátja alakját, késői emlékezései nem mentesek kultikus felhangoktól sem. Petőfi 1844 telének végén sovány poggyászában egy kötet verssel Debrecenből Egeren át Pestre tartott. Az őt nagy szeretettel fogadó egri kispapok körében több alkalommal is mondta verseit. Ezt Zalár József, egykori egri kis- pap, emlékező cikkeiből tudjuk. A szeminárium ebédlőjében „egyszer csak föl- ugrik ülőhelyéből, s elragadó hűséggel kezdi szavalni, hogy Hányadik már a pohár? sat. (Egri hangok) [...] Ebéd után költeményeit olvasá föl, melyek még meg nem jelentek volt; majd ismét szavalásba fogott, s a Honfidalt s Végszó ***-hoz címűt sok érzéssel mondá el.”53 A költő 1845 tavaszán barátai hívására a felföldre ment, ahol számos kisvárost, főként, amelyben líceum működött, és falvat, ahol volt iskolatársai, barátai laktak, meglátogatott. Ez utazása során is számos alkalommal mondta el saját verseit. Teleki Sándor gróf, a költő arisztokrata barátja visszaemlékezéseiben megírja az Erdélyben című költemény, amely Petőfi egyik költői tartózkodása alkalQ' mával született, keletkezési körülményeit. „Ebéd alatt more patrio folytak a 8Q pohárköszöntések, hallók a szép szót; én felálltam ülőhelyemről és Petőfihez mentem, ki az asztal legvégén ült, és mondám: - Druszám, tégy ki magadért és értem, én nem tudok a szóhoz, mondjad te helyettem is.- Jól van, próbálok egyet! - azzal könyökére támasztá fejét, nem evett s gondolkodott. Mikor a csemegéhez értünk, felállt, szemei ragyogtak, homlokát összeráncosítá, s ihlettel, érces, csengő hangon rákezdé: Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai... Itt megállt, s csillogó szemével végignézett rajtunk. Magnetizálva valánk, s elragadtatva bámultuk e lángész rögtönzését...”54 Itt most tekintsünk el attól a kicsiségtől, hogy nem valószínű, hogy az életmű egyik legkiválóbb versét fűzfapoéta módjára rögtönözte volna, és figyeljünk a saját versét előadó költőre. Az biztosra vehető ebből és más erre rímelő emlékezésből, hogy hatásosan tudta előadni a költeményeit, különösen, ha ilyen fontos alkalom volt rá, mint az erdélyi ellenzéki társaság baráti összejövetele Költőn. Ilyenkor „tompa” hangja zengővé vált. RATZKY RITA I Az irodalmi múzeum lehetőségei a Petőfi-kutatás
