Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Gyűjtemények
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról 160 Az előadóművész értelmezése A Magyar Rádió Rt. kiváló művészek interpretálásában megjelentette Petőfi összes versét.55 Tanulmányomhoz a Rózsavölgyi halálára című költeményt választottam Kern András előadásában. Petőfinek ez az 1848. január eleji költeménye akár saját korábbi költői korszaka vállalásának, felelevenítésének is tekinthető. A költő az őszinte elismerés hangját üti meg a verbunkos nagy magyar képviselőjének elsiratásakor. Rózsavölgyi élete és pályája az akkori Magyarország számos városához kapcsolódott. Petőfi korábbi magyarságképének más művészeti ágbeli prezentációját látja az elhunyt muzsikus tevékenységében, vagy még inkább azt, amit a költő első (népies) korszakába látott bele a közönség és az irodalmi élet szervezői, szerkesztők, kritikusok. A tónus baráti, amit az előadó mértéktartóan üt meg. A játékos versszöveg lehetővé tenné a harsányabb előadást, de az alkalom, amelyre a költő írta, és a komolyság, amellyel Rózsavölgyi Márk teljesítményét értékeli, nem. A versritmus: az utolsó előtti sor felének visszacsapása szinte tánclépés variációt idéz. Például: „Hadd busúljunk legalább a nótádon, / Hadd busúljunk nótádon!” A mester a „sírva vigad a magyar” szituációját mint nemzetkarakteri vonást tartotta szem előtt bús (tánc)zenéjének megalkotásakor, a közönség várakozását jó érzékkel elégítette ki, ez okozta a hallgatóság lelkesedését zenéje hallgatásakor, főképpen a 19. század első évtizedeiben. A költő az 1848-ra már meghaladott nemzetostorozó gesztushoz tér vissza a csak a jelenre figyelő magyarság megítélésében. A zene, Rózsavölgyi verbunkosa idézi vissza gyötrelmes történelmi veszteségeinket és ad erőt feltámadásunkhoz. A keretes szerkezet végén Petőfi „kiimádkozza” sírjából a halott muzsikust, hogy rámutasson életpályája vagyoni szerzeményeire: a hegedűre és a koldusbotra. Emlékezzünk csak vissza Petőfi 1846-os német nyelvű önéletrajzának jelszavára: „Koldústarisznya és szabadság!” A költemény lezárása szövegszerűen megint lehetőséget adna Kern Andrásnak a patetikus előadásmódra. De ő inkább azt az iróniába hajló, objektivizáló hangot használja, amivel a költő művésznek a kor és a közönség által nyújtott díjazását konstatálja. Kern értelmezői teljesítménye, hogy nem viszi el a művet a játékosság irányába, noha az egy „szórakoztató” műfajban dolgozó mesterről szól, komolyan veszi a közönség karakterizálását, hisz ez határozza meg Rózsavölgyi zenéjét. Petőfi magát és a hozzá hasonlókat is beleszámítja Rózsavölgyi pest-budai közönségébe (Nemzeti Kör, Pilvax), ezzel megadja a zenéjével a legnagyobb sikereket kissé korábban arató mesternek a végső elismerést, és költészete által is a halhatatlanságot. Kern nyugodt, emlékező szavalásában van egy bizonyos visszate-
