Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 106 Az archívumokról folyó diszkusszióban egyre inkább arra a kérdésre kerül a hangsúly, hogyan intézményesül ez a folyamat, a szelekció, a fordítás, a lejegyzés milyen műveletein keresztül, helyesebben mely műveletek által és mely műveletek felügyeletével jön létre ez a gyűjtés, amelynek következtében elénk áll, ami „adott”.3 Az archívum, esetünkben a múzeum szerepválsága vagy éppen legitimációs kényszere4 szorosan összefügg ezzel a kérdésiránnyal. Az itt feltehető kérdés: lehetséges-e egyáltalán az archiválásnak olyan folyamata vagy intézménye, amely számításba veszi az őt megalapozó műveletek önkényességét és esetlegességét, ha egyszer ezek blokkolása lehetetlen? Feltehető, hogy e műveletek elrejtése az előfeltétele a társadalmi memória működésének.5 Vagy másképpen: az archiválás módozataira, kizáró és teremtő gesztusaira való ref-lexiónak más társadalmi gyakorlatok adnak helyet. Többek között és eminens módon: az irodalom. Annál is inkább, hiszen az archiválás ilyen olvasatának voltaképpeni tétje nem pusztán intézményi vagy intézménykritikai, hanem a lejegyzés minden gyakorlatára kiterjed. De hogyan viszonyulhat az írás művészete a fenti paradoxonokhoz? Mielőtt a kérdést a múzeum intézményének összefüggésében fogalmaznánk meg, vessünk egy pillantást egy másik önépítő társadalmi rendszer irodalomhoz való viszonyára. Két idézet következik: „Az irodalmi művekkel folytatott aktív párbeszéd révén jön létre a kapcsolat múlt, jelen és jövő között.” „A múlt csak paradox módon töltheti be a funkcióját [a műalkotásban], mint a hiány jelenléte, mint egy kizárás bevonása, mint egy nyom, amelyet egy nyom kitörlése hagyott.” Az első idézet a Nemzeti Alaptanterv (NAT) magyar nyelv- és irodalom fejezetének bevezetőjéből való, a második Niklas Luhmann a modern művészet társadalmi funkcióját értelmező gondolatmenetéből.6 A pedagógiai folyamatban az irodalmi szövegek olvasása olyan céloknak rendelődik alá, amelyek - ha hiszünk Luhmann érveinek - nem feltétlenül párhuzamosak a művészet mint autonóm rendszer működésével. A képzés ebben az összefüggésben egyfajta archívumként tekint az irodalomra, amely biztosítja a képzés során befolyásolt, megváltoztatott, kialakított személyiség számára az időbeli stabilitás megteremtését. Hogyan képes erre az irodalom? Esterházy Péter Harmonia Caelestis című műve kapcsán gondoljuk végig a választ. E kötet fiktív és történeti műfajok sokaságának megidézésével és egymás mellé állításával komplex viszonyrendszerbe állítja a múlt megalkotásának különféle folyamatait. De hogyan megy végbe ez a folyamat, a megszö- vegeződés folyamata?
