Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
105 ális reménye nélkül. Éppen azok a kísérletek a legesendőbbek a fogalmak meghatározására, amelyek eltekintenek ezen esendőség reflexiójától, attól, hogy akár a múzeumot, akár az irodalmat tesszük megfigyelés és leírás tárgyává, csak - bár elkerülhetetlen, mégis - radikális leegyszerűsítek árán végezhetjük el a kitűzött feladatot.2 Mindez persze sem azt nem jelenti, hogy az ilyen típusú leírások haszontalanok, sem pedig azt, hogy elkerülhetőek volnának. Még bo-nyolultabb a feladatunk akkor, ha egymás összefüggésében próbáljuk értelmezni a fogalmakat, ugyanis a múzeum mint irodalmi múzeum és az irodalom mint múzeum egyaránt apóriák sorára vet fényt. Honnan is nyílhatna legjobb kilátás múzeum és irodalom - egyszerre ösz- szekapcsoló és elválasztó - feszültségére? Vállalva a bevezetőben mondottak ódiumát, absztrakt kiindulópontot választunk, az archiválás derridai és a társadalmi funkciók Niklas Luhmann leírta modelljét. Ha a múzeumot olyan intézménynek tekintjük, amelynek szerepe szembehelyezkedni a kommunikáció mindenkori jelenidejűségével, a felejtéssel, méghozzá azáltal, hogy a létrejött szemantikai mintázatokat megőrzi és átörökíti, nem nehéz belátni, hogy ezen intézmény voltaképpeni funkciója a társadalom mint (önépítő) rendszer állandóságának biztosítása. Eltekintve most az egyébként lényegi különbségtől, hogy művészeti vagy más, nemzeti, technikai stb. múzeumról van szó. Az intézmény szerepe tehát a múlt és a jövő közötti - persze törékeny - kapcsolat megteremtése. De mi a helyzet akkor, ha, mint Luhmann és mások állítják, a kötés ezen intézménye olyan diszkurzust választ közegéül, amelynek működési elve az oldást Mivel jár annak az illúziónak a kimozdítása, hogy múlt, jelen és jövő magától értetődő, „szerves” viszonyban állhatna egymással? Azé az illúzióé, amely döntő fontosságú a társadalom működőképessége szempontjából. Az archívumot mint „testületi memóriát” a „testen belül” tételezett pszichés memóriával szokás szembeállítani. Az archívum a testület kezdőpontja és autoritásának forrása, ezzel együtt hatalomkritikai érvelések célpontja, és nem csak az elméleti reflexióban, de a társadalmi diszkusszió alapvető szintjein is. Az archívum nem csak tárol, de egyben teremt is, így jön létre az, ami a jelen számára „adottként” jelentkezik. Az, hogy valami konstruáltat adottnak lássunk, felejtést feltételez, elfelejtjük, hogy amit az archívum tárol, maga is valami másra utal vissza, hiszen éppen ez az utalás az, ami miatt valamikor valaki az arc-hiváltat megőrzésre méltónak gondolta. A nyomot hagyó nyomok önmagukat újratermelő folyamatában visszakereshetetlen, hol húzódik a határ az anyagi és az anyagtalan, a külső és belső, a természetes és a mesterséges között, mert minden archiválási folyamat csak a jelet archiválhatja, a jelöltet nem. PALKÓ GÁBOR I Irodalom - múzeum - internet
