Cséve Anna: Az irodalom emlékezete. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (Budapest, 2008)
Múzeum és emlékezet
AZ IRODALOM EMLÉKEZETE I Tanulmányok az irodalmi muzeologiáról 102 kontinuitását számos, ugyancsak szerzőportiéként értelmezett s az antik hagyományt tovább örökítő evangélista-portié teremtette meg, olykor a szerzőt múzsák módjára ihlető perszonifikációkkal, máskor az evangélista szimbólumok (mint az istenség megjelenésének, a tetramorfnak tagjai) által közvetített sugallattal. Ezen auktorportiék szülőhelye és hagyományozódásának médiuma a könyv volt, ahonnan, a szöveghagyományhoz való kötöttségből tömegesen csak a későbbi időben szakadtak ki. A hallei Luther-portiébábu történetének sajátos fordulata, hogy az 1743-as berlini kötetben ez az ábrázolás is visszatért a könyvbe, az eredeti kontextusba. •k A fent elbeszélteket esettanulmánynak nevezni nagyképű túlzás volna; inkább mondható példázatnak, parabolának, mivel olyan alkalomra készült, amelyen az irodalmi múzeum feladatai, kérdései kerülnek szóba. Azért választottuk ezt a példát, mert alighanem minden ide vonatkozó metodikai és történelmi kérdés kibontható belőle. Az elbeszélt légi történet fényében aligha állítható, hogy okvetlenül csak új kérdések és ezekre adott új válaszok alakítják a múzeumok történetét. Az egyszerűség kedvéért ezeket a (retorikus) kérdéseket érdemes itt megfogalmazni. Vannak bizonyos elemek, amelyek a szerzőportié minden formáját ösz- szekötik az irodalmi múzeumokkal: ilyen a portiészerűség, bizonyos vonások lehetőségig hű ábrázolása, aztán a korhűségnek, meghatározott kronológiai időszakokhoz (legalább „nagyon légi”, „légi”, „újabb” korokhoz) való tartozás jelzésének igénye. Valamennyi erőteljes korlátozásokkal érvényesül - mind a képen, mind a múzeumban. Mert sokkal fontosabbak a toposzok, mint a valóság. Lényegesebb az egyéniségnél a rang, a költő valóságos társadalmi státusa vagy a neki tulajdonított szociális helyzet. Ez nem feltétlenül csak a szerző dokumentálható vagyoni-társadalmi státusának felel meg; sokkal inkább az általa művelt s uralkodónak, jellegzetesnek tekintett műfaj rangjának: más például a bukolikus lírikusnak, az ódaszerzőnek, az iszákos bordalköltőnek, a szatirikusnak, a komédiásnak stb. Ebben az értelemben mindkettőt összekapcsolja az ideáltipikus megjelenítés igénye. így bizonyos fiziognómiai típusok realitása (az ereklyejelleg vizuális vonatkozása) is igen viszonylagos. A szerző, irodalmár, tudós ilyen képének legelemibb létformája kegyeleti jellegű: sír- és emlékport- lé, vagy a testületi (például tantestületi, akadémiai, társulati - lásd Kisfaludy Társaság) emlékezés tárgya. A legtágabb közösségi emlékezés köre a nemzeti tudat, eszközei különféle pantheonok, szoborcsarnokok, végső soron városi terek és utcák is, elnevezéseik és emlékszobraik, -tábláik térbeli rendszerével. A legelső sajátos probléma egy elnevezésből következik. Ha komolyan vesszük
