Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

Szemem lehúnyom, hogyha jő az álom, mielőtt még halál zárná le végleg, mert kínoz már sivatagára látnom az öröm virágtalan mezejének, könyörtelen gyötrelmem megtalálom, ha homlokon vér áztat büszkeséget... Szemem lehúnyom... Almok, fényes álmok, veletek boldogabb világba szállók!

Baranyi Ferenc fordítása

N°. 100

Noto, ’908. február 20, délelőtt 10 óra

Szeretett barátnőm!

[...] O, Margit, drágám, mennyi hálával tartozom neked azért, hogy ily állhatatos szeretettel gondolsz rám mindig! S ugyan miképpen, miképpen fejezhetném ki valaha is végtelen hálámat! Édes szavaid a lelkemig hatolnak és megvigasztalnak: igen, ez az egy vigaszom van annyi fájdalom közepett, ez az egyetlen gyógyír, amelyet tőled kapok: tőled, te szent, az én szentem, s mégis... annyit szenvedsz! Amikor megkapom drága leveledet, azonnal elolvasom, valósággal fölfalom, s aztán órákon át gondolataimba mélyedek, szemem könnyek duzzasztják, szívem mondhatatlan édes érzéssel teli, és egyre csak arra gondolok, hogy minő mennyei boldogság lehetett volna számomra, s talán mindkettőnk számára az élet, ha te lehettél volna a társam! Aztán újra kézbe veszem a levelet, ismét elolvasom, hogy ismét átélhessem az előbbi érzést; és így, rád gondolva töltöm egész napomat, egész éjjelemet. [...]

Ami azt illeti, nem vagy valami vidám! Igaz, arról igyekszel meggyőzni, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott vagy, ám leveledben egyszerre csak előbukkan egy szó, ami ugyanakkor azt az érzést kelti bennem, mintha sóhaj szakadna föl a kebledből, s akkor elfog a kétely, hogy vajon igazat írtál-e lelkiállapotodról; kételkedem, és fantáziám ezt a kételyt fölnagyítja, s talán a valósnál súlyosabbnak vélem gyötrelmedet; noha nyilván nem csekély, s képzelheted, milyen fájdalmat okoz nekem. Belefáradtál az életbe. Nem hiszel már semmiben! Lemondtál mindenről... [...] mégis... élni kell mindenáron, s nem sóhajtozni; nem szabad tétlenül átadnunk magunkat a kegyetlen sorsnak: az élet harc, meg kell harcolni, nem szabad összeomolni, annál a halál is jobb. De ha nem lehet megnyerni a harcot - hangzik válaszod -, nos, akkor is valamilyen megkönnyebbülést, kiutat kell találni. A te helyzetetben, melyet én magamban megértek, egyetlen kiút van csupán: vagy szórakozást keresve vissza kell tér94