Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

ned a világba, vagy, továbbra is magadba zárkózva, ahogyan szeretnéd, elfoglaltságot kell találnod. A zongorázás, olvasás nem elég: a zene mindig ugyanoda vezet vissza, az olvasás alamizsna csupán, komoly tanulmányokba kell fogni, magadévá kell tenned mások gazdagságát, s aztán alkotni, létrehozni valamit, ami által mások számára is hasznossá teheted a már megszerzett gazdagságot, s a lehető legnagyobb lelki megelégedésre tehetsz szert ezáltal, vagy legalábbis mindez időleges feledést nyújt számodra folytonos kínjaid közepeit.

Tégy meg valamit a kedvemért, drágám! Zárd el hét pecsét alá Jacopo Ortis utolsó leveleit, és olvasd inkább Schillernek, a remény költőjének verseit! S aztán tégy meg még valamit: ne mondd többé, ne írd azt nekem soha többé, hogy gyötrelmet okozol számomra azzal, ha lelki szenvedéseidről számolsz be: ne írd ezt többé, sőt, oszd meg velem azokat, amilyen őszintén csak tudod, és ha kiöntöd a szíved, az is megkönnyebbülést hoz majd. Igen, legkedvesebb barátnőm, a sors nagyon gonoszul bánik veled, csakúgy, mint velem, a sors már csak ilyen: nem forgandó! De próbáljunk meg legalább kölcsönösen vigaszt nyújtani egymásnak, öntsük ki egymásnak szívünk minden keserűségét, és ha már nem tudunk is egymásnak segítséget vagy vigaszt nyújtani, hadd folyjanak együtt könnyeink. Amikor ezt olvasom leveledben: «Kegyetlenségem (vagyis az, hogy szenvedéseidről beszéltél nekem) rettenetes, borzasztó lehetett»: ez, drágám, drágaságom, nagyon fáj nekem! S ráadásul még bocsánatot is kérsz! [...] Most más tárgyra térek, s ezért újraolvasom legutóbbi leveledet és képeslapodat. .. Elolvastam őket, s több mint félórán át elmondhatatlanul édes, hálatelt érzés andalított. Hogyan, drágám, hogyan tudtál ilyen kedvesen írni nekem? Honnan merítettél hozzá ihletet? O, a te szíved a szeretet kiapadhatatlan forrása! Köszönöm neked... és áldalak, drágám; hódolattal hajtok térdet előtted és illetem csókkal a kezed, a ruhád szegélyét, miképpen a hívek a szent ereklyéket. Megtennéd hát nekem mindazt, amiről írsz! De hiszen ez annyit jelentene, mint ha a szobámat szép Tündérországgá47 változtatnád! Ez áldottá tenné a szenvedéseimet!.... És mégis, mégis le kell mondanom róla!... Lehetetlenség! Nem mondhatok mást, mint hogy nem engedhetem ezt neked! Nem emlékszem... talán leírtam már neked ezt a négy verssort:

Dolori tremendi ho sofferti,

Quest’uno soffrir non potrei:

Seduta al mio fianco vederti Soffrir degli spasimi miei!

Tenger fájdalmamat kiállom, de egynél nem volna gyötrelmesebb: ha itt lennél, és látnám, hogy néked fáj, ha szenvedek.

Baranyi Ferenc fordítása

47 Magyarul az eredeti szövegben.

95