Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Roberto Ruspanti: Előszó. Ki volt Giuseppe Cassone?
Előszó Ki volt Giuseppe Cassone? Giuseppe Cassone a Siracusa melletti Noto városában született 1843. november 13-án. Tizenhat éves koráig különösebb esemény nélkül, derűsen telnek napjai. 1860-ban Garibaldi szicíliai partraszállásának hírére az ifjú Cassone megszökik otthonról, hogy önkéntesként az Ezrek soraiba álljon. A fiát féltő apjának sikerül kivonnia őt a katonai szerepkörből, de nem tudja elfeledtetni vele azt a szabadságeszményt, amelynek nevében az ifjú elszánta magát erre a lépésre, s amely később arra ösztönzi, hogy azonosuljon legkedvesebb költője, Petőfi Sándor életművével. A nem mindennapi intellektuális érzékkel megáldott Giuseppe Cassone már egészen fiatalon, még mielőtt az egységes Olaszország új hadseregének tartalékos tisztje lett volna, nem mindennapi irodalmi érdeklődésről tett tanúbizonyságot, ám kétségtelen, hogy a 24 éves korában bekövetkezett tragédia örökre megpecsételte sorsát, s bizonyos értelemben szükségszerűen eljövendő tudósi-irodalmári küldetése felé terelte: 1867-ben ugyanis súlyos napszúrást kapott, s mivel a korabeli orvostudomány gyér ismeretei folytán nem tudott rajta segíteni, majdnem teljesen elveszítette a hallását, és mindkét lábára megbénult. Majdhogynem teljes mozgásképtelenségre ítélve úgy döntött, hogy hátralévő életét kizárólag a klasszikus szerzők, az idegen nyelvek és irodalmak tanulmányozásának szenteli, s tökéletesen elsajátította a német és az orosz nyelvet, valamint a franciát és az angolt, de legfőképpen a magyart - melyet azért választott, hogy eredetiben olvashassa Petőfi verseit -, s végül nagy szolgálatot teljesített e népek irodalmának itáliai terjesztésében, hiszen nem kis költői tehetségének köszönhetően néhány rendkívül fontos szerző műveit mesteri módon, tartalmi és stilisztikai hűséggel ültette át olaszra. Cassone Notóban hunyt el 1910. július 31-én. A nem magyar szerzőktől készített legsikerültebb fordításai közül megemlíthetjük a Heine «Buch der Lieder»-jéből való Intermezzo liricót [Lírai intermezzo] (Noto, Ed. Zammit, 1871) és a Romanzerót (Válogatás. Noto, Ed. Zammit, 1877), J. Viktor Scheffel «Trompeter von Sáckingen»-jének II Trom- bettiere di Säckingen címmel megjelent fordítását («Szemelvények», Noto, Ed. Zammit, 1904), August v. Platentől az Odi e sonetti [Ódák és szonettek], (Noto, Ed. Zammit, 1904) címűt, a Fiori stranieri [Idegen virágok] című antológiát (Noto, Ed. Zammit, 1904), amely Petőfi versein kívül Heine, Platen Scheffel, Puskin, Musset költeményeit is tartalmazza, valamint Puskintól az Eugenio Onieghint [jevgenyij Anyegin] (Noto, Ed. Zammit, 1906). 7
