Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
sem lelkileg; s ez aggodalommal tölt el. Remélem, tévedek: de úgy látom, várakozásteli napokat élsz, sőt, túlságosan felajzod magad, ezért hát nagyon kérlek, könyörgök, próbálj megnyugodni és viselkedj bölcsen, mert az örömhöz is nyugalomra és bölcsességre van szükség. Mennyi, de mennyi mindent szeretnék írni neked erről a témáról, de most nem tudok, s a nővéreim máris figyelmeztetnek, hogy ideje visszafeküdnöm. De... még egy kicsit... Kérlek, tedd meg nekem, ha találkozol Zambra barátommal, mondd meg neki, hogy megkaptam 10-i levelét, a fordításom kéziratát - amelyet nem tudtam még átnézni -, de nem érkezett meg a csomag az illusztrált Petőfi-kötettel, amelyet, mint mondja, 9-én adott fel, s amelyet szívből köszönök neki is, neked is, mert azt írja, hogy a kettőtök ajándéka. [...] Visszafekszem és magamra maradok, ugyanis csak az egyik nővérem van itthon. Magam? Nem! Veled leszek, édesem! Tekintetem arcképedre szegezem, s gondolatban ott leszek veled a szobádban. Mit csinálsz most? Vajon mit csinálsz? Tanulsz, vagy édes dallamokat csalsz elő a zongorán? O, menynyire, mennyire szeret téged vigasztalhatatlan barátod! N°. 80 Noto, ’907. nov. 20. Édes Margherita! Milyen kellemes érzéssel tölt el, ha szép neveden szólítalak!... [...] Ha tudnád, drágaságom, mit szenvedtem, mit szenvedek itthon nap mint nap! Elég az hozzá, hogy magamtól nem tehetek semmit, nem érek én már semmit, még az akaratomtól is megfosztottak. Semmit sem csinálhatok az ő, az idősebbik nővérem engedélye nélkül, aki drága szüleim halála után - haló porukban is áldottak legyenek! - átvette a ház kormányzását. Nem akarok ennél többet mondani, mert mindig szomorú rosszat mondani a számunkra kedves emberekről, főként az enyéimről, akik szeretnek engem; imádnak, s csupán tudatlanságból okoznak nekem szenvedést, és mert nem értenek meg engem. Hetek telnek el, hogy ki sem nyithatom a számat, legfeljebb akkor, amikor valamelyik fivérem eljön látogatóba. Te legalább gondolhatsz arra, reménykedhetsz benne, hogy egyszer elkerülsz hazulról... de én? O, én ide vagyok láncolva, és csak akkor mehetek el innen, ha arra az útra indulok, amelyről nincs visszatérés. Látod, drágám, valamilyen kapaszkodód, valamilyen vigaszod és okod a megnyugvásra mégiscsak van. Légy türelemmel, könyörögve kérlek, légy türelemmel! [...] S most legfrissebb híreim: a láz megkegyelmezett végre és elhagyott. [...] Nem tudtam átnézni a fordításom géppel írt példányát: ehhez hosszú órákat 78
