Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

azon nyugtatom majd, de nem most... most újra s újra meg kell néznem, most... Hát nem értetted meg, hogy én mindig, mindig, mindörökre azon a párnán akarom nyugtatni a fejem? «Küldök neked egy másikat», mondtad... Nem, ez, csakis ez lehet az, amelyre könnyedet hullattad, amelyen álmodtál!

Másról beszélek most már, mert észrevettem, hogy minden szavam szenvedést okoz számodra; pihenek egy kicsit, mielőtt újabb lapot vennék elő. Már dél van: ideje folytatnom az írást, hogy még ebéd előtt elkészüljek a levéllel, mert délután már nem tudnám befejezni: hamar sötétedik most már! O, édesem, miért akarod magad lealacsonyítani annyira, mint írod, «bin ich denn wahrlig unwürdig so treife Liebe?»40 Miért? Ó, nem ismered saját magad! Ám én... én ismerlek már: tudom, milyen szív és lélek lakozik benned. Az viszont nem kedvemre való, hogy az én Laurámnak mondod magad, s az sem, hogy az én Beatricém volnál! Az még csak hagyján, hogy én nem vagyok sem Petrarca, sem Dante, hát nem látod, hogy mindkét hölgyet elsősorban testi szépségükért magasztalják? Laura sohasem beszélt, semmit sem tudni az érzelmeiről, Beatrice beszélt ugyan, nem is keveset, de tudományról, filozófiáról és leginkább teológiáról szólt; egyetlen szeretetről való szó sem hagyta el az ajkát... Nem, te Margit vagy, az én édes Margitom, s egyetlen költő hölgye sem fogható hozzád a lélek kiválóságában. Bárha nagy költő volnék, és dicsőségem koszorúját neked adhatnám! De nem adhatok mást, csak amim van: szép ifjúságom, mielőtt elkezdődhetett volna, elenyészett, a költői hév mára szinte kialudt bennem, nem maradt más, csak szívem lángolása, mely csak teérted ég... [•••] Nunc et semper, a te

Beppód.

N°. 75

’907. Mindenszentek napja, péntek

Én édes Barátnőm!

Tizenegy óra van, megkaptam és éppen most olvastam el múlt vasárnapi (27-e) fájdalommal teli leveled; tüstént fölkelek a karosszékből, tollat fogok, hogy válaszoljak. Mennyire elkeserít, hogy így elszomorodsz miattam, holott a legkevésbé sem tehetek róla! Másfelől pedig hogyan feltételezheted, hogy akárcsak egy órára is elfeledkezem rólad? Nem mondtam már, hogy te vagy az egyetlen uralkodó gondolatom? Ha útközben elkallódnak a leveleim, s azt hiszem, néhánnyal ez történt, ha az észak-olaszországi heves áradások miatt fennakadások vannak a vasúti közlekedésben és emiatt késnek a leveleim, tehetek én arról? Mondtam már neked, ha úgy adódna, hogy tényleg képtelen volnék

40 «Én méltatlan és tisztátalan szerelem volnék tehát?» (német).

74