Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
Én drága, édes barátnőm! N°. 73 ’907. október 26. szombat - délelőtt 10 óra Összezavarodom, alkalmatlannak érzem magam, hogy válaszoljak múlt vasárnapi gyöngéd soraidra! A toll megáll a kezemben... egyetlen szót sem lelek, amely hűen kifejezné azt, amit tegnap, leveled olvastán éreztem, s amit most érzek, amikor újraolvasom. Elfeledteted velem a gyötrő szenvedést, fölemeled lelkem, egy másik világot nyitsz meg előttem, a képzelet, a legédesebb álmok világát! S ebből az elragadtatásból merítek erőt ahhoz, hogy az asztal mellett üljek és írjak neked, bármily gyönge vagyok is, ugyanis éppen tegnap estem túl megint egy újabb, nagyobb krízisen. [...] De ne keseredj el, édesem, ne ess kétségbe az egészségi állapotomról szóló rossz hírek hallatán, ennél sokkal ijesztőbb rohamokon is átestem már, és mostanra szinte nyoma sincs az egésznek: nem jött még el az órám, érzem én azt!... Egész drága leveled üdítően, boldogítón hat rám, édes gyöngédséggel áraszt el, ám ha ismét elolvasom azt a mondatát, amely így kezdődik: «Immár szent kötelék fűz egymáshoz bennünket erősen», valósággal önkívületbe esem, igen, igen, édesem: az én tökéletes hölgyem iránt érzett szerelmem még egyszer utoljára felforrósítja lényem, igen, erény, erő, tiszta isteniség; ez az én vigaszom, egyetlen vigaszom immár utolsó lélegzetemig! Micsoda szavakat, milyen gyöngéd szavakat tudtál írni nekem! Légy ezerszer és ezerszer áldott! S tudok én cserébe egy pillantnyi örömöt, vigaszt nyújtani a te érzékeny és szerető szívednek? Ugyan mit, mit adhatnék én neked, aki tengernyi boldogságot érdemelsz! Ó, gyötrelmeim szüntelen ismételgetésével én nem tudok egyebet nyújtani neked, mint keserűséget! S ez elszomorít, lelkifurdalással tölt el! Talán nem lett volna szabad oly bensőségesen kitárulkoznom előtted, mint ahogy tettem, nem lett volna szabad ilyen nyíltan kiöntenem neked a lelkem, a szívem, hogy meglásd, milyen valójában, milyenné tették a kielégítetlen vágyak mártíromságában eltelt hosszú évek, nem lett volna szabad szenvedést okoznom neked!... Ó, drágám, nem tudom, mit meg nem tennék, hogy boldognak tudjalak, és nem tehetek semmit, de semmit! Rettenetes! Mert nézd csak: szeretlek, de nem akarlak látni. Szeretlek, de nem kívánlak... azt kívánom csupán, hogy boldognak tudhassalak! Ó, a lélektanban van még feltáratlan terület, valami, amit még senki sem tudott kikutatni! A lelkek találkozása ez, mely minden vágytól, minden földi kötöttségtől mentes. Ez a lelki találkozás, mely egész életem leghőbb vágya volt, általad végre megvalósult számomra... Hidd el, olyannyira kielégít ez engem, hogy, mint mondtam: most már boldogan halhatok meg. És így is van... Azt akarod, hogy mindig auf deine Polster39 nyugtassam a fejem...Igen, 39 ’...a párnádon’ (német). 73
