Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
za definíciójára hagyatkozni, miszerint «Amor est titillatio, concomitante idea causae esternae». Szenzualizmust gyanítok mögötte; márpedig nekem az a véleményem, hogy a szeretett lény birtoklása nem a célja kell legyen a szerelemnek, hanem egyszerűen a velejárója; következmény, ami el is maradhat, anélkül, hogy a tényleges szerelem sérülne. Ekképp értelmezem én a Platón Lakomájában, valamint a Xenophón által említett isteni szeretetet. O, a Mítosznak az az isteni elővezetése, a Logosztól és Ledrától született szerelem; a Szerelemnek az emberi lélekre tett hatásainak taglalása, Diotima egész eszmefuttatása mindig föllelkesített, s föllelkesít, valahányszor újraolvasom! De ezeknek a bonyolult dolgoknak a kifejtésére nem alkalmas egy sietősen megfogalmazott levél. Vagyis csitt!, annyit mondok csak, hogy ha Ön, miként írta, «tiszta szívvel, örömmel adná életét, ifjúságának utolsó sugárát egy ... Költő szerelméért», én pedig azért, hogy valaki megértsen és szeressen, nem csak az életemet adnám, ami nem sokat ér, hanem hajlandó lennék még többet szenvedni annál, amit eddig szenvedtem, s ez már, biztosíthatom, nem kevés! Most pedig Shelley-ről szeretnék beszélni Önnek, szeretném meggyőzni, hogy Kegyednek nincs teljesen igaza; beszélnem kellene az én Notómról, melyet szeretne megismerni, ifjúkori életemről, amelyről mindent tudni akar, de tényleg nagyon fáradt vagyok, másrészről sietek postára adni ezt a levelet, úgyis eleget késlekedtem már, s bizonyára türelmetlenül várja soraimat. Hosszú volna, ha ennyi mindenről szólnék, így hát csupán néhány gondolatot szentelek Shelley-nek. Ön így írt róla: «csodálom ezt a tündökletes Költőt, aki Itáliában hagyta a szívét»; én csodálom, tisztelem, szeretem is, de, mit kíván még? Miként sok más költőnek, neki sem tudom megbocsátani semmiképpen sem az állhatatlanságát. Minden nagy Költőnek - Ön nagyon jól mondja, én azt is hozzáteszem, hogy minden embernek, aki költői lelket dédelget magában - van egy ideálja, s ez gyakran egy nőben összpontosul, ám amikor a Költő ráébred, hogy csalatkoznia kellett a nőben, Ön feloldozza, sőt elnézi neki, hogy elhagyta a nőt és másfelé fordult. Igen, a Költőnek van egy ideálja, s ez mindig ott lebeg előtte; vágy az, hogy ezt az ideált a nőben lelje meg, de a költőnek jól meg kellene gondolnia, hogy elkötelezi-e magát. A költőnek ugyanis, természeténél fogva, kifinomultabbak az érzékei, mint a köznapi embernek, tehát nem volna szabad oda jutnia, hogy azt mondja: csalódtam. [...] írtam az én kedves Zambra barátomnak és említettem neki, miféle nehézségekbe ütközik Petőfi-fordításaimnak itteni kiadása. Ha véletlenül találkozna vele, kérem, adja át neki szívélyes üdvözletem. [...] Nem is maradt hely másra, mint hogy meleg kézszorítással búcsúzzam és bevalljam, hogy mindig Ön jár a fejemben. Isten Önnel, édes, kedves Barátnőm. Szerető Barátja G. Cassone. 32
