Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

nyoznia kellene, vagy legalábbis figyelmesen elolvasnia néhány olasz irodalomtörténetet: Olaszországban két remek modern irodalomtörténet is megjelent, a Francesco De Sanctisé és a Luigi Settembrinié. Az élő költők közül jó, ha ismeri Carduccit, Rapisardit, Pascolit, Gráfot. Hagyja D’Annunziót, és ne szabadkozzék, hogy „nem képes megemészteni ennek a jóembernek a műveit”. D’Annunzio furcsa regényíró, a talányos szövegek költője, bizarr gondolatokat vet papírra. Ha elolvasok a Laudiból egy-egy oldalt, fölmerül bennem a kérdés: mit fogtam föl belőle? Kétségkívül nagy elme, ám elbizakodott, azt hiszi, Dantéval egyenrangú, s az eredetiséget a képtelenben, a különc stílusban keresi és leli meg. Elképesztő és megdöbbentő, ahogyan ekkora hírnévre tett szert, de hamarosan nagyot fog zuhanni! Alig pár hete látványos bukásban volt része: a római Costanzi színházban a földszinti zsöllyékből ülőpárnákkal dobálták meg a színpadon lévő színészeket és magát D’Annunziót (aki nyomban elmenekült), alighogy elkezdődött a Piú ebe Amore című tragédia előadása.

Most hirtelen nem tudok olyan olasz regényt ajánlani Önnek, amely Bour- get Le coeur d’une femme-jéval egyenrangú volna. Nagyon gazdag a mai olasz regényirodalom. Mégis úgy vélem, hogy Manzoni A jegyesek című műve után el kellene olvasnia néhány D’Azeglio- és Guerrazzi-regényt is, valamint a modernek, jobban mondva a kortárs szerzők közül Fogazzarón kívül (akinek, nem tudom, olvasta-e az II mistero dei poeta és a Piccolo mondo című regényeit) meg kellene ismerkednie Verga, Capuana, Serao, Deledda műveivel.

Mármost azt kívánja, hogy magamról szóljak. Szívesen lemondanék erről, mert bár igaz, hogy egy őszinte barátságban (miképpen Ön mondja) jobban részt kell vállalnunk barátunk fájdalmából, mintsem öröméből, ám az is igaz, hogy a barátnak nem szabad visszaélnie barátja jóságával, s amikor csak lehet, meg kell kímélnie őt a fájdalomtól. Vagyis, ha annyit mondok Önnek, hogy nagyon szenvedek, ennyivel be kellene érnie. De hát igyekszem kielégíteni. Nem vagyok gazdag, ám annyim van, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben, sőt, több is van, mint amennyi szükséges, hiszen nagyon kevéssel megvagyok, vágyaim pedig nincsenek. Három fivérem van: egy orvos, egy mérnök, egy gyógyszerész. Mind a saját házukban laknak. Négy nővérem van, kettő velem lakik, egy férjhez ment egy tanárhoz, s már két gyereke van, a negyedik a megözvegyült orvos fivéremmel él. Hogyan is írhattam Önnek a múltkor, hogy egyedül vagyok? Pedig, sajnos, ez az igazság. Fivéreim és nővéreim valósággal rajonganak értem. De... talán a műveltségem, amelyet felhalmoztam, talán kifinomultan érzékeny lelkem az oka, vagy tudom is én, mi, annyi mindenesetre bizonyos, hogy az orvos fivéremen kívül úgy érzem, senki sem ért meg, s ez az egyik oka annak, hogy mindig csüggedt és búskomor vagyok. Nem szenvedek hiányt semmiben, s ha valami kívánságom volna, egy szavamba kerülne, s nyomban teljesülne, de én sohasem kívánok semmit, s érzem, hogy a lelkemnek olyasvalami hiányzik, amit senki sem tud megadni neki. Fiatal voltam, miként említettem már, 22 éves, amikor rámtört a betegség, s azóta mintha megállt volna fölöttem az idő: mintha még mindig 22

26