Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
ni ezt a mély érzelmet. Csak bámultam azt az apró, ám mégis oly hatalmas ajándékot, szemem megtelt könnyel, így töltöttem az éjszakát, az egész tegnapi napot, mígnem aztán megérkezett leveled, melynek utolsó szavait olvasva olyan édes sóvárgás fogott el - ne remegj, drágám -, a halál után sóvárogtam, szerettem volna meghalni a már nem is remélt boldogság eme szent pillanatában. O, igen, igen, bárcsak meghaltam volna, amikor elolvastam a leveledet, annak is utolsó szavait! Úgy haltam volna meg, mint Consalvo, gondolatban, mert szomorú sorsom a valóságos halált is megtagadta tőlem. [...] De hát hogyan, mily szavakkal köszönjem meg neked, Margheritám, szívem, a vigaszt, az örömet, melyet tőled kaptam, felbecsülhetetlen értékű ajándékodat, szeretetteljes leveled, s az ajándékra vésett, jelentőségteljes szavakat? [...] A gyűrű a helyén van, ha nem is bal kezem gyűrűs ujján (ugye, a negyedik ujjon a gyűrűs ujjat érted?), hanem a kisujjamon, igaz, kissé nehéz lehúznom (de jobb is így), mert egy picit szorít, de nem is kényelmetlen és nem is zavar semmiben, tehát nem küldöm vissza. [...] Bárhogy is legyen, ott van immár, ahol lennie kell, s ott is marad örökre, ugyanis remélem, nem húzzák le az uj- jamról, amikor örökre lehunyom a szemem! [...] Rengeteg mindent szeretnék még mondani neked, de éppen ma nem vagyok rá képes, erőt venne rajtam a búskomorság, és nem akarom, hogy ama szent nap estéjén történjék ez, amelyen mindörökre megpecsételted egymás iránt érzett szeretetünket. Egyetlen dolgot mondok, már csak azért is, hogy tudd, még az általad okozott öröm mámorában sem veszítem el egy pillanatra sem józan ítélőképességemet, tehát: beteljesítetted életem leghőbb vágyát, kielégítetted minden kívánságomat: abban a vigasztaló tudatban halhatok meg, hogy egy hölgy, a legkiválóbb hölgy, akit valaha ismertem, megértett és szeretett engem. Ám ennek a kiváló hölgynek is joga van a boldogsághoz, amelyet én soha nem tudok megadni neki... Mármost, ha a sors úgy hozná (s remélem, úgy lesz), hogy találkoznál egy életerős, hozzád méltó fiatalemberrel, aki úgy megért téged, ahogyan én, aki úgy szeret, ahogyan én, ó, drágám, drágaságom!... Én, aki önmagam túlélője vagyok csupán, aki már szinte nem is létezem, nem nyújtanám a kezem utánad, hogy magamhoz láncoljalak, sőt, örülnék a boldogságodnak! Ugye értesz engem, szívem, Margheritám? Ezzel be is fejezem. Csókolom a hajad, a homlokod, viszonzom ajkad gyöngéd csókját... Non vissi indarno / poscia ehe la mia bocca alia tua bocea premer fu dato...M Isten veled, drágám! Isten veled, szent, misztikus jegyesem! Isten veled! Gondolatban veled maradok, imádott képedet bámulom. Nem, nem lesz már a földön nő, akit jobban szeretnek, jobban becsülnek nálad. Ebben biztos lehetsz.... Isten veled! Nunc usque et ultra Beppód. 84 84 V ö.: Leopardi, Consalvo, vv. 96-98. Cassone emlékezetből idézi Leopardi sorait. („Nem éltem hiába, miután ajkam a tiédet érintette” - nyersfordítás.) 206
