Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

N°. 404

’909. október 10, vasárnap, délelőtt 11 órakor.

Margitom, édes barátnőm!

[...] Meghatott az örömteli hála, mellyel fényképemet fogadtad, és fölélesztette bennem az elmúlt napok örömét, mely különben mindig megújul, mert én nem az emlékét viselem az ujjamon, hanem a bizonyítékát. El sem tudod képzelni, milyen hálás vagyok a gondolatért, hogy fényképemet a kanapéval szemközti falra függeszted, így fekvőhelyedről is mindig láthatod; de azt nem tudhatod, hogy gondolataink milyen titokzatos úton-módon találkoznak, azaz hogy nincs fogalmad arról, hogy nekem is az jár a fejemben, amire abban a pillanatban éppen te gondolsz, s én is ugyanazt cselekszem: azt a fényképedet, amelyet legutóbb küldtél, amelyik Párizsban készült, korábban az íróasztalomtól balra függesztettem fel, s ahhoz, hogy láthassam, meg kellett fordulnom, ráadásul nem jó szögben esett rá a fény, így aztán nem is láthattam tisztán. Éppen 5-én gondoltam arra, hogy áthelyezem máshová: az ágyamtól jobbra lévő falra, s így is tettem. Most akkor is látom, ha lefekszem, és jó éjszakát kívánok neked, s látom ébredéskor, ugyanis egy kis olajmécsest állítottam a kép alá (olyat, amilyet a templomokban látni), s így köszönök neked jó reggelt. Hidd el, így mindig úgy érzem, itt vagy a közelemben, hogy itt vagy velem! Alig több, mint egy méternyire van ágyamtól ez a fal, s mivel majdnem mindig a jobb oldalamon alszom, esetleg hanyatt, mindig látom, hogy Margit szeme rám tekint. Itt az íróasztalomon az a kép van, amelyet kis keretben küldtél, mellényem zsebében pedig mindig itt van az az aprócska kép, amelyet egy kartonra ragasztottam, és egy kis tartóba tettem: láthatod tehát, hogy mindig velem vagy! De még ha nem volnának nekem ezek a fényképek, akkor is velem volna egy kép, melyet sosem veszíthetek el immár, az, amelyet a szívemben hordok! [...] Azt panaszlod, hogy bármennyire is nézed a fényképemet, az sosem néz vissza rád. Ez csak véletlen, ugyanezt mondhatom én is a tieidről: kevés van köztük, amelyik egyenesen felém fordítja a tekintetét. Ám a legutóbbiak, melyeken úgy tűnik, én járok a fejedben, igen, drága barátnőm, ezek minden bizonnyal olyan pillanatban készültek, amikor rám gondoltál!

Én nem írtam neked olyasmit, hogy a szerelmet illető pesszimizmusommal kapcsolatban megmásítottam volna a véleményemet; arra akartam utalni csupán, hogy kivételt tettem, mivel általában véve az én eredőm (bizonyos fenntartásokkal) még mindig Schopenhauer metafizikájával egyenlő. Ugyan ki tagadhatná az ember nevű állat ösztönműködéseinek kétségbevonhatatlansá- gát? Ám létezik a tisztán lelki szerelem is, mely minden földi vágytól, szexualitástól mentes, én érzem, hogy van, megtapasztalom, s azt hiszem, az én helyett nyugodtan mondhatom azt, hogy mi. Ez a szerelem még a Platón Szüm- phoszionjában vagy a Pbaidrónban leírtnál is magasztosabb; igaz, hogy a mí207