Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

mintha kifogyhatatlanok volnának a segélyekben. Elmondhatatlan ez a borzasztó szerencsétlenség! Képzeld csak el! Tizennégy nappal a földrengés után még életben találtak a romok alatt három gyermeket, a legnagyobb közülük hatéves, mindhárman épek és egészségesek. S tudod, min éltek ennyi ideig? Hagymát ettek! Szüleiknek már csak bomló holttestét találták meg. Cataniá- ban pedig egy gyönyörű, tizennyolc éves fiatal lánynak le kellett vágni mindkét karját és mindkét lábát, s a szerencsétlen torzó még mindig él! O, hát nem sokkal irgalmasabb lett volna, ha az élet terhétől is megszabadítják? De elég is ebből: nem akarlak végképp elkeseríteni: én magam sem akarok folyton erre a csapásra gondolni. Ragyogón süt a nap: így mulat a természet a sok szerencsétlen fájdalmán! Magasztaljátok csak, ti bölcs, optimista elmék, magasztaljátok!

Előveszem legutóbbi leveledet - amelyik 10-én kelt újraolvasom és mindent elfelejtek (önző lélek vagyok én is, hiába), édes mámorral töltenek el gyöngéd szavaid. O, igen, ez az a szó, mely szívből jön és szívbe talál, olyan, mint a harmat a virágnak, mint a balzsam a fájó seben. De ó, jaj, miközben a te áldott szavaid az én szenvedésem enyhítik, miközben szívem vidámítják, s azt sugallják, hogy mégsem éltem hát hiába, ha egyszer az a szerencse ért, hogy te megértesz és szeretsz; elszomorít, hogy reményvesztett lelked ilyen keserű levelet diktál neked. S még ennél is jobban bűsít a gondolat, hogy bármennyire szeretlek is téged, nem vagyok képes enyhíteni bánatodon, legfeljebb egy-egy órányi megkönnyebbülést hozhatok csak. Mit tehetnék, mit tehetnék érted, drágám, lelkem drágasága! Azt kéred, ne beszéljek azokról az időkről, amikor nem kapod már tőlem szeretetteljes leveleimet: jól van hát, nem emlegetem többet. Azt kívánod tőlem, hogy ennyi szenvedés közepette ne kívánjam, hogy jöjjön el végre az utolsó órám. Jó, hát nem kívánom, hanem élni akarok tovább, tűröm tovább a szenvedést s még az ezutáni még nagyobb gyötrelmeket is, s teszem mindezt érted, drágám, hogy ne hagyjalak el, legalábbis addig nem, amíg boldognak és szerencsésnek nem tudlak. Bárcsak siettethetném azt az időt, amíg be nem teljesül ez a kívánság, amíg az általam oly igen remélt boldogságot meg nem találod! De milyen nehéz is lesz ez neked! A természetednek kellene legelőször megváltoznia: s ez már önmagában is lehetetlen! Önmagadból kellene erőt merítened, meg kellene békülnöd a világgal, amelyben élni vagy kénytelen... S hogyan is remélhetném ezt, amikor e szavakkal kezdted legutóbbi leveled: „Az élet oly mélységesen szomorú, hogy azt hiszem, én már semminek sem tudok örülni ezen a földön!” Istenem, micsoda elkeseredés lakozik a lelkedben! Talán, sőt bizonyosan igazad van, drágám, mégis, az irántad érzett végtelen szeretetem s a te irántam való gyöngédséged nevében kérlek, könyörögve kérlek, végy erőt magadon, találd meg az útját-módját annak, hogy egy kicsit megkönnyebbülj, hogy visszatérjen az önbizalmad. [...]

A szombati leveledhez csatolt utóirat, az a fél oldal, amelyet vasárnap írtál, egy csöppet sem vidámabb, noha itt-ott felbukkan benne egy kis - szerin173