Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
tem legalábbis - erőltetett sztoicizmus, s ha lehet, ez még jobban elszomorít. De ott vannak benne ezek a gyöngéd szavak is, melyek bevésődtek az elmémbe, s most csak úgy, emlékezetből föl is idézem őket: „Tudod, mennyire szeretlek, a leveleid jelentik számomra az egyetlen vigaszt. Igen, ennyivel meg kell elégednünk, élve vagy halva lélekben mi már örökké egyek leszünk: örökkön örökké!”. így van, drága Margheritám, így igaz, szívem. Köszönöm, ezerszer köszönöm! Azt hiszem, pár nap múlva elbúcsúztok Oxfordtól: merre folytatjátok az utazást? Erről nem írtál semmit. Nem tudom, hol és mikor ér utol ez a levél. Mondd csak, megkaptad a diplomát? A számos levél között, melyet a szerencsétlenség óta kaptam s amelyekre még válaszolnom kell, nagyon meghatott az Elek Artúré (tudod, aki azt a bizonyos cikket írta), őszintén érdeklődik felőlem és kifejezi együttérzését. Isten veled! Forrón csókolom a kezed, és ne feledd, mennyire, de mennyire szeretlek! A tói toujours. N°. 276 ’909. január 27, szerda, délután fél három. Margit, drága, édes lelkem! [...] Gondolataim, mi több, egész lelkem ott járt a nyomodban e rövid utazás alatt, s most mégsem tudom, hol keresselek: Párizs hatalmas! De megtalállak, mert ha szólítlak, rögtön idefutsz; lehunyom a szemem, s máris érzem, hogy itt vagy mellettem. Leveled olvasva mintha édes beszéded hallanám: milyen kedves a kiejtésed! Ezekben a napokban, míg úton voltál, számba vettem mindazon drága ajándékokat, melyeket tőled kaptam: a könyveket, a virágokat, mindent, mindent! De tudod, mit nézegettem a legtovább? Azt a drága kis tokot, el sem tudom mondani, hányszor, de hányszor összecsókoltam. Nem, drágám, ne hasonlítsd össze azt a hatalmas jótéteményt, melyet tőled kaptam azzal, amelyet én tudtam adni neked. Ne hasonlítsd ösz- sze azt a gyöngédséget, azt az édességet, melyet bennem vélsz fölfedezni azzal, ami valójában árad minden szavadból, minden gondolatodból, egész lényedből; mert hát, s ebben biztos lehetsz, én maradok alul! Te olyannyira fölöttem állsz, hogy én nem is tudom, mivel érdemeltem ki azt a szerencsét, hogy egyáltalán megismerhettelek; ezt a boldogságot, hogy te becsülsz és szeretsz. Azt mondod, büszke vagy rá, hogy én ennyire szeretlek... Mit mondjak akkor én, hogyan fessem le azt a lelkesedést, melyet az a tudat táplál bennem, hogy te annyira szeretsz, te, aki minden általam eddig ismert nőnél több vagy, te, aki tökéletes vagy, magad vagy a gyöngédség, a legkifinomultabb érzékenység, az én imádott Margitom, akinek a kedvéért százszor ennyi szenvedést is kiállnék, ha ezzel fölvidíthatnám, ha ezzel boldoggá tehetném! Azt 174
