Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

vözletemet kedves barátnődnek, s bízz magadban, s hidd el, nem valameny- nyit, hanem nagyon is sokat érsz.

Isten veled! Szeretettel csókolom a kezed és az irántam érzett szereteted jegyében kérlek, hogy légy vidám. A te usque et ultra

Beppód.

P. S. - Szívből köszönöm a rózsaszirmokat... Hiába keresgéltem ma a teraszon, egyetlen szál virágot sem találtam.

N°. 231

’908. november 14, szombat délben

Drága jó barátnőm!

[;..]

O, milyen igazad van, amikor azt mondod, hogy még Dante hatalmas képzelete is kevés volna ahhoz, hogy az enyémhez hasonló büntetést találjon ki! Bizony, tegnap volt a születésnapom, szerencsétlen nap ez! Hidd el, oly sokszor elátkoztam már születésem percét azért a rettenetes keserűségért, amelyben eltelt az életem! Tudod, hányadik évemet töltöttem be tegnap? Hisz tudod, hát persze, hogy tudod! Nem is akarom leírni a számot, beleborzadnék. Kétszeresen is az apád lehetnék! S te mégis... mindezek ellenére, teljesülhetett a vágyam, te visszadatad nekem az álmodás képességét; én pedig olyan szeretetteljes leveleket írok neked, hogy ha valaki elolvasná őket, bolondnak tartana és kinevetne. De te biztosan nem tartasz bolondnak, nem nevetsz ki engem, hiszen te tudod, te biztosan tudod, hogy az én irántad érzett mélységes szerelmemben nincs semmi földi, nincs benne semmi olyasmi, amit mások a szerelem szón értenek. Nekem is volt egy vágyam, arra áhítoztam, hogy legalább megtudjam, van-e az elmémben őrzött képnek eleven mása, s te megmutattad számomra, hogy van, létezik a világon. Köszönöm! Ez a tudat engem már kielégít. Nem rajtunk múlik, hogy boldogságunk sosem teljesedhet be: a mostoha természet akarja így. Számomra nem marad más, mint hogy őrizzem magamban ezt a szent álmodást, s úgy szeresselek téged, mint legkedvesebb leányomat, és kívánjam neked, hogy megkapd a sorstól azt a boldogságot, amelyet megérdemelsz, s amelyet én nem adhatok meg neked. [...]

Mennyei nap ez a mai: az ég olyan kék, szinte mindig új fénnyel néz le ránk, a nap teljes pompájában tündököl, s olyan melegen süt, hogy nem is lehet soká elviselni. Kinn voltam egy negyedórát az erkélyen, hogy a nővéreim által odaadóan gondozott rengeteg dézsás növény közt egy szál virágot keressek neked. De virágot nem találtam, csak az ágaival az erkélyemig fölnyújtózkodó akácfa aranyvirág-felhőit. Ezeket nem lehet borítékba tenni... Az erkélyről gyönyörködtem a tájban, a vidék már teljesen zöld, s éppen bejönni készültem, amikor egy aprócska madár odaszállt az egyik citromfű bokorra.

165