Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
nyővel sétálnak, mindenki csak mulat rajtuk. Ám én nem mondhatok neked semmit, arra ítéltettem, hogy ne csodálhassam a rám boruló égboltot. O, ne mondd, kérlek, ne vádolj többé, azzal, hogy viszolygom attól, hogy lássalak! Magamtól, kedvesem, saját magamtól viszolygom, ha tükörbe nézek; mert, jaj nekem, megöregedtem, s úgy megváltoztam, hogy szinte magamra sem ismerek. Eszembe jut, hogy tizenkét nap múlva lesz az én boldogtalan születésnapom, a hatvanötödik!!! O, drágám, kedvesem, meg ne ünnepeld, kérlek, ne tedd, hisz épp elég szerencsétlenséget hozott rám az a tizenhármas szám! [...] Éppen most (fél tizenegy van) kaptam meg a kekszet, amelyet küldték Kinyitottam a dobozt, ettem belőle egy darabot, pompás! Jóllehet, amikor postára adtad, bizonyára még frissebb és még finomabb lehetett. Zablisztből készült vajas keksz, tehát nagyon könnyen emészthető. [...] Hogyan is fejezhetném ki végtelen hálámat azért, hogy ennyi szeretettel gondolsz rám és mindig küldesz valamit, amitől vidámodhat a lelkem, s ami az egészségemnek is jót tesz? Nem találok rá szavakat, téged kérlek hát, hogy képzeld el magadnak, amit mondani szeretnék... Most megpihenek kicsit a karosszékben, nem fekszem még le, és rád gondolok, terád gondolok, drágám, akit legalább boldognak szeretnélek tudni, mielőtt meghalok. Isten veled, add át üdvözletem a kedves M. kisasszonynak, és szeress engem továbbra is úgy, mint eddig. Tudod már jól, hogy én mennyire szeretlek. Isten veled. Csókolom áldott kezeidet. A tói toujours, Beppo. N°. 228 ’908. november 10, szerda, déli 12 óra Margitom, kedvesem, drága, vigasztalan barátnőm! Egyszerre kaptam meg 3-ai levelezőlapodat és 4-én kelt leveledet. Lehetetlen elmondanom, milyen mély és erős érzés lesz úrrá rajtam, valahányszor olvasom soraid, valahányszor elgondolkodom szeretetteljes és fájdalmas kifejezéseiden! O, érzem, szinte látom magam előtt, hogy könnyek közt róttad e sorokat! S én nem lehetek segítségedre! Nem szerezhetek neked egy órányi örömet, egy pillanatnyi megkönnyebbülést, ha már boldoggá nem is tudlak tenni... S te azt akarod, arra kérsz, hogy ne mondjam, hogy felesleges ember vagyok! Már az október 26-i lapod olvastán is úgy elszorult a szívem, hogy menten sírva fakadtam. Hát hogy gondolod? Te, akit mielőtt lehunyom a szemem, olyan boldog jövő birtokosának akarlak tudni, amilyet megérdemelsz; te, akit én az általam valaha is ismert nők között mindenek fölé helyezlek; te mostani keserű lelkiállapotodban azt írod, hogy legszívesebben odahagynál mindent, és azzal is megelégednél, hogy „nur in meinem Hause, wenn nicht anders, als eine Hausmagd dienen”70? Hidd el, a két utolsó szó megríkatott, 162