Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Roberto Ruspanti: Előszó. Ki volt Giuseppe Cassone?

rólékos munka eredménye, holott az embernek az a benyomása, mintha köny- nyen született eredetit olvasna. Szerény lehetőségeimhez mérten minden erőmmel azon leszek, hogy munkáját másokkal is megismertessem” (127. levél). Ugyanilyen gyermeki hévvel önti ki lelkét Josef Scheffel Der Trompeter von Sáckingen]ének és Puskin Anyeginjének fordítója az ő imádott Margitjá- nak, miután elolvasta Elek Artúr nem éppen dicsérő bírálatát az ő János vitéz-fordításáról: „S most, miután annyit beszéltem mindenféle, hogy úgy mondjam, kettőnkön kívüli dologról, hadd szólítsam meg egy pillanatra a szíved, hadd mondjam el még egyszer, milyen nagyon szeretlek, hadd illessem hófehér homlokod legtisztább, legártatlanabb csókommal”.

Akárcsak egy hivatásos jegyző, Cassone pontos kimutatást vezet Margittal folytatott levelezéséről, tételesen fölsorolván mind az általa írt leveleket, mind a barátnőjétől érkezetteket (75. levél). A testét gyötrő betegség tudatában, mely őt a világtól elzárja és notói házának szobájába száműzi, a notói fordító olykor a legkeserűbb következtetésekre jut: „Sosem éreztem még ennyire értéktelennek magam, ennyire hasztalannak az életem, mint most”, mert az a szeretet, amellyel a költő szereti Margitot, „az Ön számára hasztalan, nem mehet vele semmire!” [...] (56. levél). Egy másik levelében „végtelen hálájáról” biztosítja Margitot (71. levél). Megint másikban, amikor Schopenhauert, Platónt (Symphosion, Phaidrosz), valamint Leopardi Első szerelem című költeményét idézve a plátói szerelemről beszél, azt is elárulja barátnőjének, hogy még ha nem is volna valódi fényképe róla, akkor is hordoz magában egy másikat, mélyen a szívében. Ez utóbbi gondolat arra is alkalmat ad neki, hogy eltöprengjen azokon az irodalomtörténeti megállapításokon, melyek a XIX. század második felében az olasz és az európai gondolkodásban „egyenlőségjelet tettek Leopardi és Schopenhauer pesszimizmusa közé”; s idéz néhány sort Leopardi Első szerelem című művéből, melyben Cassone éppen „a német filozófus A szerelem metafizikája című művének tökéletes cáfolatát” látja (404. levél).

Giuseppe Cassonénak Hirsch Margithoz írott leveleiben igen gyakran fölbukkan a túlvilági élet létezésének, illetőleg nemlétének problémája. A vágyálom, hogy a halál után a költő és távoli Múzsája új életre kelhetnek és egyesülhetnek, mégpedig úgy, hogy nem csupán az anyagi létben történik mindez, hanem tudatuk is folytatást nyer, igencsak kecsegteti a notói remetét, ám nem tud benne hinni (409. levél). Bús szavakkal ír erről Margitnak: „[...JMilánóból jutott el hozzám egy friss kiadású könyv híre: Arthur Chambres, Életünk a halál után. A híradásban szerepelt a mű tartalmi kivonata is; elolvastam, s ennyi is elég volt hozzá, hogy fölidézze bennem a rettenetes rejtélyt, mely örök gyötrelmem. Pár nappal később olvastam egy cikket a Tribunában, a címe ez: Hogyan volt Lombroso spiritiszta. Ez az egész mélységes búskomorsággal töltött el” (422. levél). Megcáfolja Margit gondolatait, amikor az Spinoza filozófiájában keresi a megoldást a lét kérdéseire: „Ön Lessinget olvas, és ami a vallást illeti, úgy gondolkodik, mint Bölcs Náthán, de Lessing meglehetősen szkeptikus! Ön Spinozát olvas, s mindent elhisz neki. Holott Spinoza tiszta panteista,

15