Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
is, amelyen a karosszékben ülsz, jobban mondva a könyvszekrény melletti kis széken; s ez alapján a két kép alapján kikövetkeztettem arcvonásaidat ezen az aprócska képen, mely most itt van íróasztalom üveglapja alatt. Köszönet érte, ezer köszönet, drágám! ... Én ugyan milyen meglepetést szerezhetnék számodra, mi szépet küldhetnék neked innen? O, gondoltam rá, hogy legalább azt viszonozhatnám valamiképpen, hogy elküldted nekem ajándékba a kezed, elhívtam egy helybéli szobrászt, egy nem túl tehetséges fiatalembert, el is jött, bárom órahosszán keresztül ültem neki mozdulatlan kézzel, míg végre megkötött a gipsz; aztán elvitte a formát, és azóta sem láttam. Végül aztán, két hónap várakozás után elküldtem hozzá az unokaöcsémet, kérdezze meg, elkészült-e a munkával, mire a szobrász alázatos bocsánatkérések közepett bevallotta, hogy nem sikerült a dolog. Hát ezért nem tudtam egy boldog percet szerezni neked a meglepetésemmel. Milyen kedves hangú ez a legutóbbi, franciául írott leveled! Repeső lélekkel olvasom el újra és újra! Ha tekintetem fölemelem a papírról, hogy fényképedet lássam, és ezerszer és ezerszer megáldjalak, úgy érzem, mintha a szobám új fénnyel telne meg, s lelkem búja teljesen szertefoszlana. S hát nem mindig ez történik velem, immár két év óta, amióta ama szerencsés sugallat folytán írtál nekem: ki, ugyan ki küldte feléd azt a szent sugallatot? Nem tudom, s valóban úgy érzem, hogy nem a mi világunkból érkezett hozzád az a sugallat, hanem egy olyan lélektől, aki mindenek tudója. Azt a levelet többször elolvastam, s úgy éreztem, mintha valami hatalmas erő vonzásában áll- nék, és azonnal válaszolnom kell neked, s el kell mondanom, hogy mindjárt felfogtam, hogy nem akármilyen nő levelét tartom a kezemben: ó, neked tudnod kell, hogy azonnal ráéreztem a lelkedre. Két esztendő telt el azóta; s ha még száz fog eltelni, akkor is szeretetteljes kötelékben találnak bennünket: nem, drágám, míg élek, nem áll fönn az a veszély, hogy egy nap elfelejtelek! Miképpen abban is bizonyos vagyok, hogy te is mindig mélységes szeretettel gondolsz rám. Én ebben biztos vagyok - hidd el! - s ezért nem is kérem tőled, hogy őrizd meg az irántam való szeretetedet. Neked ugyanilyen bis- tosnak kell lenned, ezért hát ne is írj többé ilyet: „Maintenant je veus te prier encore de me garder ton affection, fais de m’aimer tout ce jours ă venir, comme tu m’as ainée pendant ces deux longues années.”* Bíznod kell, drágám, tökéletesen bíznod kell mélységes szeretetemben. Hogyan is élnék tovább, ha lehetséges volna, hogy ne szeresselek úgy, mint eddig és miképpen ebben a pillanatban? [...] Isten veled, drágaságom! Nem mondom el újra, mennyire szeretlek, de abban biztos lehetsz, hogy csak érted, egyedül csak érted élek! * „Most megakarlak kérni, hogy őrizd meg irányomban szeretetedet, szeress úgy az elkövetkező napokban, mint ahogy az elmúlt két hosszú év során szerettél.” 157