Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
jáig arra ítéltetve, hogy úgy éljek, mint aki se nem oszt, se nem szoroz, mint akinek nem lehet saját kívánsága, akarata, akivel úgy bánnak, mint egy gyerekkel, vagy egyszerűen úgy, mint egy tárggyal! Egyszer azt mondtad, hogy túlságosan is gyönge vagyok, hogy meg kellene tanulnom érvényesíteni az akaratomat. Ha itt volnál, vagy legalábbis a legapróbb részletekig tisztában lennél azzal, hogyan mennek nálunk a dolgok, nem beszélnél így, s tudnád, hogy mindennemű erőszak, mindennemű önkény, amihez folyamodnék, teljességgel hasztalan lenne; mert én mozgásképtelen vagyok, nem tudok elmenekülni innen, ugyanakkor senki sem ért meg, senki sem képes felfogni az én lelki gyötrelmemet, vagyis anélkül, hogy tudná, itt mindenki csak ellenemre tesz, miközben végtelenül szeret engem. O, drága Margheritám, verd ki a fejedből, könyörülj rajtam, verd ki a fejedből, hogy idegyere! Ne tégy ki engem ilyen kegyetlen gyötrelemnek! Térden állva, összetett kézzel könyörgök! [...] Újraolvasom legutolsó leveleidet, melyekből valóságos fénysugár árad felém, mely eloszlatja a nyomasztó rosszkedvet. Drágám, egyedül csak te értesz meg engem, csak te! O, ha képes volnék még hatalmasabbá növelni a bennem élő szeretetet irántad! De már oly nagy, oly végtelenül nagy, hogy nem tud még nagyobbra nőni, bármennyire is úgy vélem, hogy még többet érdemelsz, még többre vagy méltó. Ne haragíts meg, ne mondd többé, kérlek, amit többször is írtál: „Ich bin nicht wert...”*. Hadd mondjam ezt inkább én neked, én, aki sokkal kevesebbet érek, mint hiszed! O, drágám, hogyan köszönjem meg a tőled kapott kedves meglepetéseket? Hogyan viszonozhatnám őket? Láthattad, az október 5-i évfordulónkat én sem felejtettem el, de én csak szavakkal tudtam megünnepelni, miközben te kétszeres örömben részesítettél engem. Gyönyörű a halhatatlan Shelley síremlékét ábrázoló kis kép - még nem találtam számára méltó helyet a szobámban - egyszóval: gyönyörű! Egyre csak nézem a képet, sajnálom a szerencsétlen véget ért költőt, töprengek magamban, és ez a kérdés merül föl bennem: mire jó a dicsőség? Ha a halállal úgyis vége mindennek, az O porhüvelye ugyan mi örömet lelhet e csodás emlékműben? Mindig ugyanaz a rejtély! Ám ha a nagy elhunytakon a kései dicsőség már nem segít, az élőknek tán még hasznukra válhat... [...] Nagyon kedves kis fényképet küldtél a házról, amelyben most laksz. írtam már egyszer, a képet nézve az az érzésem, mintha azért álltái volna ki a ház ajtajába, hogy engem várj. Úgy érzem, csak meg kell mozdulnom, és egy pillanat múlva máris ott lennék, fölmennék azon a két lépcsőfokon, megfognám a kezed és csókjaimmal borítanám. Ha csupán a nagy képmásod volna meg nekem, föl sem ismertelek volna ezen, de magam előtt látom azt a fényképet is, amelyen budapesti szobádban a könyvszekrény előtt állsz, és azt a másikat * Értéktelen vagyok... 156
