Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

mindig nem ismerem igazán a te gyönyörű lelkedet. Tévedsz! Biztosíthatlak, hogy igazán tévedsz! Lelked minden rezdülését ismerem immár, mert szeretem, mert jobban szeretem a saját lelkemnél is... s legutóbbi leveleimben ezért, igen, ezért fogalmaztam úgy, hogy azt te éppen fordítva értetted, illetőleg egyáltalán nem értetted meg, hogy milyen nagy szorongás él bennem, hogy féltelek, féltelek téged, kedvesem. Tudom, nagyon is jól tudom, hogy szenvedsz, hogy át akarod élni velem együtt a szenvedéseimet, hogy a természeted sarkall erre, s nem tudsz más lenni, mint amilyen vagy. De épp azért, mert mindezzel tisztában vagyok, s mert olyan, de olyan drága vagy nekem, s szeretnélek elégedettnek és boldognak tudni, s mert nem szeretném, ha miattam szenvednél, hát éppen ezért kértem, könyörögtem, hogy ne szomor- kodj, ne gyötörd magad annyit miattam. Azt feleled erre, hogy ez lehetetlen. Jaj nekem! Ezt is tudtam, mert megértettem, milyen erős szál köti egymáshoz lelkünket; mert megértettem, hogy barátságunk, szenvedélyünk (nevezzük most már azon a néven, amely megilleti), nem tünékeny látomás, mert megértettem, hogy lelkünk számára immár nincs visszaút: semmi a világon el nem választhatja őket többé egymástól! Mit tehetnénk ebben a helyzetben? O, jaj; Margheritám, hiszen én sírok! Nem magam miatt sírok, aki számára a te szavaid valóságos gyógyírt jelentenek, elhozzák azt a boldogságot, melyet már nem is remélhettem; hanem miattad sírok, miattad, akit boldognak szeretnék tudni, akinek szeretném, ha egy csepp könnyet sem kellene ejtenie értem. Mit tegyünk hát? O, megvan, megtaláltam már, mi marad nekünk: a közös szenvedés, hogy közösen adhassuk át magunkat a fájdalom kéjének! Nem írok hát még egyszer olyan hangnemben, mint legutóbb; hanem valahányszor a szenvedéseimről számolok be neked, nem fogom őket rejtegetni ezentúl, tudod, mit gondoltam? - ezt mondom majd: szenvedek, Margheritám, szenvedek!... Engedd meg, hogy lelkem hozzád járuljon, hogy ábrándjaimban szegény fejemet kebledre hajtsam, s hát ontsad, ontsad értem könnyeid! Ám ha én ezt mondom és ezt ígérem neked, akkor te is, drága barátnőm, te is mondd és ígérd nekem ugyanezt! Zokogjunk együtt, szenvedjünk együtt, s ha lehetséges, nyújtsunk egymásnak vigaszt. Jó lesz így? S ne mondd többé, ó, ne mondd, hogy én nem érzek olyan mély és olyan végtelen szeretetet, mint amilyenre te vagy képes. Ne mondd ezt, mert akkor én is ugyanezt mondom neked.

S most, hogy kiöntöttem a szívem, hadd szóljak hozzád a józan ész nevében is: mondd, édesem, mondd, hogyan lehetséges az, hogy nem látsz semmilyen életcélt magad előtt, ez az kiüresedés nem a szomorúság rovására írható? Meg tudom érteni, ha valaki elcsügged, feladja és nem küzd tovább, ha belátta, hogy értelmetlen a küzdelem; de nem azt nem tudom megérteni, hogy valaki meg sem kísérli megedzeni a lelkét és szenvedés nélkül beletörődik. Ez a fajta béke, amelyről úgy hiszed, elérted, ez a béke, amelyet szeretnéd, ha én is kívánnék neked, ó, drága barátnőm, ez maga a nirvána, amelynek csapdájába még élve beleestél. Nem, drágám! Kívánom neked a lelki békét, de egy olyan békességet, amelyet az elvégzett munka öröme nyújthat. Különben, nem valói