Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

ami nem is hiányzik belőlem, sőt, nagyon is erősen él bennem. S hogy meg­add számomra ezt az ösztönzést, mindjárt megosztottad velem az első gondo­latot, amely megképzett elmédben. Nem így van? Egy napon meglátod majd, mily nagy becsben tartom én ezeket a leveleket, és őrzöm őket egy fantaszti­kus való síkján végzendő munka számára. De ezt csak te, csak te látod meg egyedül; mert egyedül csak te vagy rá méltó. Az én nem is annyira akarathi­ányom, mint inkább döntésképtelenségem nem a hosszú évek szenvedésének következménye. Nem, ez a betegség, hogy nehezen váltom tettekre szándéko­mat, máskor is meglátogatott, már akkor is, amikor az évek súlya nem nehe­zedett még a vállamra, s aztán a baj elenyészett, s egy szép napon ismét azon vettem észre magam, hogy minden fáradság nélkül órákon át képes vagyok dolgozni. Vagyis múló betegség ez, s ezúttal talán az utóbbi két hónap szenve­dései váltották ki [...], amelyeknek következtében nagyon lefogytam, és lelki­leg is igen megviselt mindaz, ami a János vitéz-fordításom körül történt: nem is hallok már róla semmit! Zambra recenziók seregével kecsegtetett, de már meg sem említi, s én egy szóval sem hozom fel a dolgot. Ami Olaszországot il­leti: azt a néhány cikket elküldtem neked, többről nincs is tudomásom. A fi­renzei kiadó, amely a könyv terjesztését vállalta, gyanítom, ki sem csomagol­ta a köteteket. Arról adtak hírt, hogy több mint húsz lapnak küldtek bemuta­tópéldányt; ám én bármennyire is kerestem, kerestettem, alig két-három lap­ban láttam, hogy ismertetőt közöltek volna róla. Edmondo Hendel, akiről már írtam, saját maga küldte el a cikkét nekem. Nem nagy valami; ám ha akarod, elküldhetem, bár nekem is csak ez az egy példányom van belőle. Hát most, drága Margheritám, engedd meg, hogy búcsúzzam, s kiüljek egy kicsit az erkélyre, hogy legalább onnan megnézhessem ezt a sokadalmat, mely a környező falvakból a híres-nevezetes ünnepre érkezett. Amolyan vidé­ki ünnepecske ez! Isten veled. Még egyszer csókolom a kezed, és megint csak kérlek, légy vi­dám, mert ez az egyetlen módja annak, hogy én továbbra is a te nyugodt, bé­kés, hűn szerető barátod maradjak örökké. N”. 192 ’908, szeptember 11, péntek, 12 óra. Édes, kedves, drága barátnőm! Múlt szombati (5-i) leveled olvastán, melyet tegnap kaptam meg, tele lett a szemem könnyel; s szinte egész éjjel, egész éjjel nem ment ki a fejemből, hol édes, hol keserű könnyeket sírtam, de mindahányat mély megrendülés fa­kasztotta. Tévedsz, Margheritám, amikor azt hiszed és azt állítod, hogy még 150

Next

/
Thumbnails
Contents