Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
N°. 160 Noto, ’908. július 20. hétfő, délután 4 óra. Édes barátnőm! [...] Milyen jót tettél nekem ezzel a levéllel! Valami megnevezhetetlen szomorúság súlya nyomasztott - meg is volt rá az okom: tegnapelőtt írtam neked egy lapot, amely ugyancsak elszomoríthatott -, s leveled ma éjjel csöndes sírást fakasztott föl belőlem, mely után viszonylag derűsebbnek és nyugod- tabbnak éreztem magam. Köszönöm, barátnőm, szívből köszönöm! De kérlek, ne hányd szememre, ne hányd szememre, hogy elhallgattam előled újabb szenvedéseimet, mert hát, végül is, ha így viselkedem, azazhogy ha nem számolok be neked az átélt szenvedéseimről, a hallgatást az irántad érzett nagy szeretet sugallta, mi több, parancsolta nekem, s ha jól meggondolod a dolgot, belátod, hogy igazam van. Mert miért is okozzak én neked még több fájdalmat, amikor jól tudom, hogy épp eléggé lesújt téged szerencsétlen állapotom? Erre te ezt kérdezed: «Istenem, mire való akkor a mi nagy szeretetünk, ha azt sem engeded meg, hogy osztozzam veled a szenvedésben?» O, drágám, ó, te áldott, jó lélek, nem érted, hogy minél inkább szeretünk valakit, annál inkább meg kell óvnunk őt a fájdalomtól, ami egyébként is hiábavaló volna, mert nem enyhítené, nem könnyítené saját fájdalmunkat, massime ha testi fájdalomról volna szó? S még egy gondolat ehhez: jómagam, tudom is én, talán a természet boldogtalan kegye folytán a saját fájdalmamnál sokkalta jobban érzékelem a mások fájdalmát... én, aki fölszabdaltatnám magam, ha betegségem sebészileg gyógyítható volna, nem vagyok képes közönyösen nézni a legkisebb, egy ujjvágás okozta vérzést sem: szenvedek tőle! Aztán ha azt látom, hogy az én szenvedésem mások szenvedését vonja maga után, ó, akkor többszörös erővel gyötör, s szeretném elrejteni kínomat, amennyire csak lehetséges. Látod tehát, belátod ugye, nem szeretethiányból hallgattam róla! S nagyon sajnálom, hogy ennyire lesújtott a dolog, amennyire kedves leveledből kitűnt számomra; hallgatnom kellett volna, míg túl nem leszek rajta egészen. «Ha most Olaszországban volnék (írod), egy percig sem várnék, azonnal vonatra ülnék és elmennék hozzád». O, drágám, drágaságom, mélységesen meghat szerető gondoskodásod! O... én, én nem vagyok méltó ennyi szeretetre! Én, én nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki! Ez lehet talán az oly sok fájdalmas esztendő kárpótlása, ez a varázslatos álom! Légy ezerszer meg ezerszer áldott érte! [...] Ezt írod: «Mindig kételkedsz a szeretetemben, mindig attól tartasz, hogy sziklaszilárd barátságomat egy napon majd nélkülöznöd kell!». Nem, nem, kedves Margheritám, szent szeretetedben nem kételkedem - épp elég tanújelét adtad már -, nem kételkedem és nem is fogok kételkedni benne soha. Ám attól igenis tartok, hogy egy nap barátságod nem lehet többé oly sziklaszilárd, mert annyi minden történhet az életben, ami fölülmúlja akaratunkat. De bárhogyan is alakuljon életed, attól nem félek, nem, egyáltalán 139
