Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

nem, hogy elfelednél engem: még akkor is, amikor ott pihenek annak a dombnak a lábánál, melyet ablakomból látok, olykor gondolataid felém szállnak majd, s szép szemedből talán kicsordul néhány könnycsepp. [...] Isten veled, drága szentem, Isten veled. Az olasz naptár szerint ma Szűz Szent Margit vértanú névünnepe van. Tudom, ő nem a te szented, de hát mégiscsak a te neved viseli. Isten veled, B.

N". 165

Noto, ’908. július 25. szombat, délután fél egy.

Édes barátnőm!

Ez a levél nem lesz valami hosszú, legalábbis nem olyan hosszú, mint szeretném, ugyanis nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy sokáig az íróasztal mellett üljek. De ne ijedj meg, drágám, kérlek, ne ess kétségbe, hiszen nincs is rá ok: nem vagyok rosszabbul, mint egyébként, s hidd el, őszintén mondom, nem füllentek. [...]

Látod, a János vitéz megjelenése óta egyetlen Petőfi-vershez sem nyúltam, hogy fordításomat végképp letisztázzam. Olaszországban - azt a pár jelentéktelen cikkecskét leszámítva, melyeket elküldtem neked - senki sem foglalkozott a fordításommal. Abban is egészen biztos vagyok, hogy az a firenzei könyvkereskedő, akit könyvem terjesztésével megbíztak, egyetlen folyóiratnak vagy újságnak sem küldött példányt belőle; ugyanis még a Fanfulla della domenicában sem olvastam róla híradást, amely pedig minden beérkezett könyvről tudósít. A magam részéről vagy harminc példányt ajándékoztam el barátoknak, ismerősöknek, néhányan megígérték, hogy írnak róla, a többiek mindössze egy névjegykártyát küldtek köszönetképpen. Meg aztán Elek írása olyan rossz hatással volt rám, hogy teljesen elvette a kedvem attól, hogy folytassam fordításaim rendezgetését vagy esetleg újakat készítsek. Ezer köszönet, drága Margheritám, hogy fáradságot nem kímélve lefordítottad nekem azt a levelet. Mint mondtam, nagyjából megértettem magamtól is, s igen udvarisasan válaszoltam ennek az úriembernek, megköszönvén, hogy elnézésemet kéri, ám ugyanakkor azt is tudomására hoztam, hogy értelmetlen folytatni az irodalmi polémiát akkor, amikor lehetetlen megértenünk egymást, mert ő elégtelen ismeretekkel rendelkezik az olasz irodalomról. Miképpen kértelek rá, az Eleknek írt levelem másolatát tartsd meg, s tégy vele, amit jónak látsz. Gondolod, ennyi elég volt ahhoz, hogy megmutassam neki, nem vagyok én holmi ostoba alak? [...]

140