Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

N°. 150

’908. június 29. hétfő, délelőtt 11 óra. Több mint húsz nap telt el utolsó levelem óta, édes Margitom!

Isten tudja csak, hogyan telt el fölöttem ez a húsz nap anélkül, hogy beszélgethettem volna veled, úgy, hogy nem szólhattam hozzád, hogy nem oszthattam meg veled a gondolataimat, nem számolhattam be neked az érzéseimről, melyeket naponta érkező levelezőlapjaid, s indulásod előtt, még otthon írt leveleid, aztán Scheffel Trompeterje, a kis Margit fényképe, a pénztárca és most a Büchlein, valamint a hat darab képeslap érkezése keltett bennem. Néhány jelentéktelen képeslapon kívül nem tudtam írni neked, ezeket Kölnbe címeztem, s talán el is kallódtak. Most azt tudatod velem, hogy a jövő hónap 4-én Brüsszelben leszel, oda küldöm hát ezt a levelet, remélve, hogy akkorra tényleg meg is érkezel. Már Brüsszelben kell hogy várjon egy 23-án kelt levelezőlapom, de a másik, amelyet 27-én Frankfurtba címeztem, alighanem elveszett.

Mit is mondjak hát? Valósággal kergetőznek fejemben a gondolatok, nem akarnak elrendeződni a papíron; nem is tudom, honnan kezdjem. Csókollak, édes lelkem! Csókolom hófehér homlokodat, csókolom mindkét kezedet! Csókollak, lelkem nővére, hosszan, hosszan csókollak... és hidd el, miközben e sorokat írom, eleredt a könnyem. Miképpen lehetséges, miképpen lehetséges, hogy én ekkora szeretetet ébresztettem benned? Mivel érdemiem én ezt meg? Mi vagyok, ki vagyok én? O, drágám, drágaságom! Te bizonyára egy szent vagy, miként neved is azt súgja, igazgyöngy vagy. Én pedig... én pedig valahányszor arra gondolok, amit többször is írtál már nekem, hogy nem érzed magad méltónak az én hatalmas szeretetemre... Amikor erre gondolok, még kisebbnek érzem magam, s tudod, elfog a düh, elönt a méreg, mert úgy érzem, szeretetem képtelen még nagyobbra dagadni, és... nem használhat neked! Van ennél nagyobb keserűség?

Amikor megkaptam legutóbbi, 15-én, hajnali fél négykor írt leveled - aznap hagytad el szobádat, azt a kis szentélyt, el nem mondhatom, mit éreztem -, fájdalmas elszakadásként éltem meg, olyan volt számomra, mintha a saját szobámból távoztál volna. Mert hozzászoktam már, hogy lélekben mindennap, minden este, minden időben ellátogatok abba a szobába, melynek immár minden zegét-zugát ismerem, leülök íróasztalod mellé, s minden reggel, mielőtt fölkelsz, jó reggelt köszönök neked, és jó éjszakával búcsúzom, amikor elalszol. Meg aztán attól a naptól kezdve nem tudtam, hol érhetlek utol, csak néztem és nézem a térképet, s megpróbállak követni utadon; de sajnos csak azután szerzek tudomást hollétedről, miután már továbbutaztál onnan! Most, miközben ezt a levelet írom, úgy gondolom, Frankfurtban lehetsz, de nem vagyok benne biztos, s azt sem tudom, merre, talán Köln felé folytatod utadat, netán megálltál néhány napra Heidelbergben.... S még tíz, eset133