Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

leg tizenöt nap is eltelik, mire biztos lehetek benne, hogy szerencsésen meg­érkeztél Londonba, ahonnan, remélem, azonnal értesítesz új lakcímedről. Azt sem tudom elmondani neked, milyen mély benyomást tett rám, job­ban mondva, milyen erős érzelmi hatást váltott ki belőlem a kis Margit fény­képe. Nem, nem tudom elmondani neked ezt az érzést! Hányszor, de hány­szor megcsókoltam azon nyomban, és hányszor megcsókolom azóta is, ha ke­zembe veszem azt a gyönyörű képet! Nagyon vigyázok ám rá! Attól félek ugyanis, hogy tönkreteszem ezt a kis angyalt ábrázoló képet, melyet talán re­megő kézzel emeltél ki a keretből, mely hosszú évek óta őrizte: kivetted on­nan, hogy elküldhesd nekem, hogy álmodozhassak róla. O, micsoda álmokat, micsoda álomképeket idéztél föl bennem, én édesem, drágám, drágaságom! Lehetetlen beszámolnom róla, lehetetlenség! Létezik hát boldogság az élet­ben! Van hát Paradicsom! No és én? De nem, nem akarok panaszkodni, mert én is, igen, bizonyos pillanatokban még én is megtapasztalom ezt a boldogsá­got. Alom ez, tudom én, hogy álom; de én már többet nem várhatok az élet­től. Ezzel a varázslatos álommal te, te ajándékoztál meg, kedvesem! Te... Légy ezerszer áldott! Te... aki nem csupán álmodozni tudsz, hanem a maga valójában élvezheted még az a boldogságot, melyet az élet tartogat számod­ra: s neked meg kell találnod ezt a boldogságot. Immár ez az egyetlen kíván­ságom, egyetlen óhajtásom, az, hogy olyan boldogság birtokosának tudhassa­lak téged, amilyent megérdemelsz. Amióta tudom, hogy úton vagy, nem csinálok semmit: nem vagyok képes csinálni semmit: nem válaszoltam, nem válaszolok az érkező és az érkezett le­velekre. [...] Van köztük egy, Elek Artúrtól jött, tudsz róla; hosszú levelemre válaszol, melyet a nem túlságosan kegyes bírálatára írtam válaszként. Szeret­tem volna megmutatni neked azt a levelet, de hát te az utazás nem könnyű előkészületeivel voltál elfoglalva, s nem akartál ezzel terhelni. Majd ha sze­rencsésen megérkeztél Londonba, és sikerült berendezkedned, elmesélem, milyen jól megleckéztettem. Nagyon udvariasan válaszolt, és mindjárt azzal protestált, hogy «tiszta kézzel és tiszta szívvel írtam», «Uram, én tisztsséges ember vagyok», aztán meg azzal védekezik, hogy sajnálja, hogy olyasmit írt, amit talán nem kellett volna, nagyrabecsüléséről biztosít, de úgysem érthe­tünk egyet - mondom én -, mert a fordítás dolgában éppen ellentétes elvi alapokról indulunk, és ő nem ismeri az olasz irodalmat. Magyarul írta a leve­lét, de olyan apró betűkkel, hogy én azt nem tudom kisilabizálni, úgyhogy megvárom, míg tőled segítséget kérve elküldhetem neked. [...] Annyi mindent szeretnék még mondani, tíz árkus papír sem volna elég hozzá; de sietnem kell, mindjárt postára kell adnom ezt a levelet, különben 4-én nem kapod meg Brüsszelben. [...] «Kinek az arcképét tartod az íróasztalodon? Az enyémet, vagy netán vala­ki másét?». Jobb lett volna, ha nem teszed föl ezt a kérdést, hiszen tudnod kellene immár, hogy csakis a te képedet tarthatom az asztalomon. Itt áll előt­tem, és itt is marad, míg ennek a szobának a levegőjét szívom, vagyis utolsó 134

Next

/
Thumbnails
Contents