Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
momban, álom és ébrenlét határán csókjaimmal borítok el, s melyet immár tökéletesen ismerek? Szép a kezed, ó, kedvesem, be szép, s ami még ennél is többet ér, a jóság keze ez. [...] Milyen édes éjszakám volt! El sem tudom mondani neked! Jókor reggel fölkeltem, s mindjárt megcsókoltam a kezed, és neked küldtem első hajnali üdvözletemet. O, fél hatkor még bizonyára aludtál! Most pedig... itt van az íróasztalomon a kezed, s én csak bámulom, olykor-olykor föléhajlok és megcsókolom, megszólítom, beszélek hozzá hosszasan. Aztán szemem ismét rátapad, álmodozni kezdek, s ezt mondom magamban: íme... ez az a kedves kéz, melybe én élethossziglan et ultra szóló hűségeskümet helyeztem! Ezért a kézért megesküdnék, hogy vággyal soha többé más nőre nem tekintek! Ez az a kéz, mely ha homlokomat simítaná, elűzné minden fájdalmam, s ugyanakkor szellemem nagybecsű művek alkotására sarkallná. Ez az a kéz, mely vezetőm lenne életem legmerészebb és legveszélyesebb utain, s a magasságokig kísérne, ahol az elérhetetlen Istennő, a Boldogság rejtezik! Ez... De hát ki írhatná le az én vég nélküli monológomat, mely felbecsülhetetlen ajándékod láttán fakadt föl belőlem? Szeretném megköszönni neked... Ám ó, jaj, úgy érzem, képtelen vagyok rá, valósággal tehetetlen, nem lelek rá szavakat, s nincsnek is alkalmas szavak, melyekkel kifejezhetném buzgón áradó hálámat. Nincs rá szó, nincs rá szó! O, ha szeretetem, az irántad érzett végtelen szerelmem még tovább dagadhatna!!! Vagy legalább hozhatnék érted valamilyen nagy áldozatot... ha valóban méltó lehetnék hozzád!... Mindent, mindent megtennék ezért; kész volnék még egyszer negyven évet szenvedni, végigélni a már átélt kínokat, csak hogy egy nő, vagyis te, éppen te, aki áldott vagy az asszonyok között, azt mondaná nekem, tiszta szívemből szeretlek, és a társad lennék, ha... Nem akarok másról beszélni most, s nincs időm, hogy részletesen válaszoljak valamennyi leveledre és lapodra, melyeket az utóbbi napokban kaptam tőled, melyek, mint mindig, az egyetlen leki támaszt és táplálékot jelentették számomra. De valamit mégiscsak meg kell említenem. Megírtam az Eleknek szóló levelet, de még nem küldtem el [...]. Szeretném, ha előbb elolvasnád, s remélem, ma vagy holnap sikerül lemásolnom és elküldeném neked. [...] Eladd fejezzem be mára ennyivel. Befejezni? Hogyan is fejezhetném be, mikor semmit sem tudtam elmondani abból, amit irántad érzek, drágám, drágaságom, lelkem nővére! Még egyszer kezed fölé hajlok és csókommal illetem, s közben a könnyem is kicsordul. Ez is, hogy ismét könnyezni tudok, a te ajándékod a te Beppódnak. 125
