Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

ságot a sors megtagadta tőlem. De el tudod képzelni, mily végtelen hála köt engem hozzád? Van fogalmad arról, mi mindent szeretnék tenni és mondani, csak hogy kifejezzem hálámat? O, igen, el tudod képzelni, mert te minden nő fölött állsz: nem hízelgek, nem hízelgek!... A te elméd és szíved olyannyira fölötte áll minden nő elméjének és szívének, akiket valaha ismertem, hogy úgy vélem, te megértesz engem, sőt már meg is értettél. Köszönöm, te drága lélek, addig mondom, hogy köszönöm, míg le nem szárad a nyelvem. Ha itt volnál, ó, ha itt volnál mellettem, kedvesem, megmutatnám, mennyire imádlak. Ne hotránkozz meg, hogy ezt írom, én, akinek annyi év nyomja a vállát; örökifjú lelkem írja e szavakat, a lelkem, mely oly józan és belátó, hogy tökéletesen megelégszik egy ha kezdetű, feltételes válasszal is, lehetetlennel a lehetetlenségben. Ha itt volnál...

Megint csak ide jutottunk hát, drágám, megint ugyanoda jutottunk! Ha arra kértelek, ha arra kérlek, hogy ne gyere ide, azt hiszed, számomra nem borzasztó kínszenvedés az? Azt hiszed, nem vérzik a szívem, ha arra gondolok, soha nem láthatlak? Azt hiszed, ez nem szüntelen gyötrelem számomra? De... még mindig könnyebb ezt a gyötrelmet elviselnem, mint azt, amit akkor éreznék, ha itt látnálak, hogy szenvedsz miattam, és jelenléted a legkisebb enyhülést sem hozhatja el kínokkal teli mindennapjaimba. [...]

Most pedig egy német félmondattal kezdted a leveled: und das ist des Pudels Kern!60, és hozzáteszed: mint minden férfi, ő is hiú. Azt hiszed hát, én attól tartok, hogy ha te meglátsz engem, minden szép eszményed szertefoszlik; (Istenem, milyen rondán írok! De nincs időm újra lemásolni, nyilván elnézed nekem). Eltitkoltam tán előled éveim számát és nyomorúságos állapotomat? Hát nem eléd tártam mindent tiszta szívvel? Hát nem megmondtam és ismétlem most is, hogy szánalmas állapotomon túl elmém sem sokat ér már? Ám még ha félnék is attól, hogy eszményeid szertefoszlanák, ez alaptalan volna, hiszen legutóbbi kis fényképem láttán ezt írtad: «ez nem az én költőm portréja, erről a képről Pestalozzi néz rám!». Meg aztán... miközben azt mondod, lehetséges, hogy én ettől félek, a magad részéről te attól tartasz, hogy számomra, ha meglátlak, «a látszat, mely költői képzeletem táplálója, elviselhetetlen valósággá, tűrhetetlen jelenéssé válna, mert az álmaimban élő Margit szép, míg e jelenés nyomát sem viseli egykori szépségének, hervadt virág csupán». Ne mondjunk többé ilyet egymásnak, édes Margheritám! Ne hidd, hogy hiú volnék, mert nem vagyok az, és hidd el, még ha igaz volna is, amit magadról mondasz (ami képtelenség), hidd el, hogy a lelkedet, a te gyönyörű lelkedet, azt a drága Igazgyöngyöt szeretem mindenekfelett: álmaim tárgya ez, mert fölnyitotta előttem Tündérország kapuját. [...]

Miként a levelezőlapon is jeleztem, nem írtam még Eleknek, megvárom Zambra levelét és tanácsát. írt viszont a másik Petőfi-fordító, Umberto Nor- sa, mégpedig egy igencsak hízelgő levelet, ám amellyel fölfedte, amit én ma60 Hát ez a bökkenő! (német).

123