Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

N°. 127

’908. május 8. péntek délben.

Édes barátnőm!

[...] Még mindig nem fogtam tollat, hogy Eleknek írjak, s nem is tudom igazán eldönteni, éreztessem-e vele haragomat, vagy egyszerűen a lehető legudvariasaban hozzam tudomására, hogy hibázott. Szeretném, ha tanácsot adnál ebben. Nem baj, ha közben telik az idő: arra is hivatkozhatom, hogy a távolság miatt csak későn szereztem tudomást cikkéről. Egyébként, ha most újraolvasom ezt a cikket, először még mindig felbosszant, aztán meg nevetésre ingerel, mert arra gondolok, hogy ilyesmi megtörténik mindazokkal, akik a nyilvánosság elé viszik munkájukat. Carduccit sem kímélték az igaztalan bírálók, s amikor már végképp nem tudták mivel felbosszantani, azt mondták róla, hogy iszákos, és csak akkor képes leírni egy sort, ha előtte megiszik egy üveg bort. Most már tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen szándék állt Elek cikke mögött. Eleknek egyetlen dicsérő szava sincs Siroláról, becsmérli Rina Larice fordítását, hűtlenséggel vádolja, majd pedig dicshimnuszt zeng Umberto Norsa soronkénti fordításáról. Vagyis, és azt hiszem, ebben nem tévedek, Norsa barátja, aki azt állítja magáról, hogy készen áll valamennyi Pe- tőfi-vers fordításával; s mivel köztudomású, hogy én is készen állok Petőfi összes verseinek átültetésével, Elek úgy gondolta, megelőlegez nekem egy kis bökdösést. Végül is, nem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítanom neki, hiszen aki képes józanul gondolkodni, azonnal láthatja a különbséget, és tudja miféle értékek választják el a szó szerinti fordítást a költői fordítástól: ez utóbbi művészi munka, amaz pedig nyersfordítás, amire bárki képes, aki a két nyelvet ismeri. Szerinted jól gondolkodom? Ez a Norsa alighanem egy kissé, sőt, talán nagyon is neheztel rám; holott én - természetemhez híven - nagyon szívélyes voltam hozzá, amikor elküldte a Felhők fordítását, azt írta, hogy ha tudta volna, hogy én már lefordítottam és publikáltam ezeket a verseket, ő maga nem közölte volna a fordításait. Meglehet, rosszul tettem, hogy azt válaszoltam neki, mi ketten két különböző, sőt ellentétes fordítási elvet követünk, s ráadásul tettem még egy-két megjegyzést is, rámutattam, hogy azzal, hogy sem a versformát, sem a rímet nem követi, nem teheti meg, hogy egyik helyen meghagy egy szót, máshol pedig megváltoztatja. Azóta nem írt többet, s most, hogy elküldtem neki a János vitézt, még csak azt sem üzente meg, hogy megkapta. Úgy hiszem tehát, hogy Elek cikkének hátterében az a törekvés állhat, hogy jó színben tüntesse föl Norsát az én rovásomra. [...]

Kapkodva írok, drága Margheritám, s talán már zúg a füled ettől a sok fecsegéstől. De mielőtt még másra térnék, idézni szeretnék néhány szót, amelyek bizonyára neked is olyan örömet okoznak, mint nekem. Tehát... tegnapelőtt lemásoltam neked Sirola levelezőlapját, most idemásolok néhány sort Larice kisasszony leveléből az én János vitézemmel kapcsolatban: «Borzasz120