Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

az a nő, aki tökéletesen meg tudna érteni engem! Él az a nő, aki hozzám kötötte volna az életét, ha a végzet megengedte volna nekem! Azt hiszed hát, hogy e gondolatok mögött holmi földi szándék búvik meg?

Hallgass ide! Kétszer is föltettem neked egy kérdést, melyre te nem válaszoltál, s megértem, miért nem tudtál válaszolni nekem, és hallgattam, bár válaszod végérvényesen boldoggá és elégedetté tett volna. Emlékszel erre a kérdésre? Nos, fölteszem hát még egyszer, de nem akarom, hogy válaszolj rá, mivel igenlő választ, megértem én, nem adhatsz nekem, nemleges válaszod pedig összetörné szép álmaimat: «Ha olyan fiatal volnék, mint te, és teljesen egészséges, mint valaha, te, aki nagyon szeretsz engem, aki azt mondtad, hogy szeretsz, s én ezt elhiszem neked, tudnál engem mindenki másnál jobban szeretni, s lennél-e nemcsak lelkemnek társa, hanem társam egész valóddal, végig, egész életem során?» Mint látod, kérdésemben ott van az a feltételes «ha», ami azt jelenti, hogy én, mivel nem vagyok abban a helyzetben, mi több, épp olyan helyzetben vagyok, ami kizár egy efféle kérdésfeltevést, nem teszem föl a valós kérdést, hiszen akkor, ó, igen, akkor megmosolyoghatnál engem.

De elég is ebből, már megint sokat rágódtam, s nem is tudom, nem is akarom újraolvasni, amit írtam, ha megtenném, talán el sem küldeném ezt a levelet. Mielőtt elővenném a másik leveled - a hétfőit -, el akarom mondani, miért kértem tőled, hogy Firenzében jártodban a Santa Croce templomban Foscolo friss síremléke előtt gondolj rám, s ne Leopardi sírjánál, de te kitaláltad, hogy miért: szegény Leopardi hamvai Nápolyban vannak, jobban mondva Nápoly külvárosában, a San Vitale templomocska előtt, amelytől pár méternyire zakatolnak a vonatok. O, még holtában sem nyugodhat békében ez az Óriás! Az olasz állam jó pár évvel ezelőtt méltányosságból nemzeti emlékműnek nyilvánította azt a kis templomot. Tizenkilenc hónapig voltam Nápolyban, s hetente elzarándokoltam a kis templomhoz, jobban mondva ahhoz a tiszteletre méltó sírhoz. [...]

Drágám, talán te magad sem vagy tisztában azzal, hogy édes szavaid milyen hatással vannak rám, nem tudod, milyen jót teszel velem még onnan, a távolból is, és hidd el, ez a messziről jövő jótétemény talán sokkal többet ér, mint ha közelről kapnám tőled ugyanezt. Ellentmondás, ugye, azt gondolod? De hidd el, édesem, ha idejönnél, egyetlen gyöngéd szót sem szólhatnál hozzám a megszokott módon. Ezt írod: «Te nem tudod, el sem képzelheted, mennyire szeretném neked adni mindazt a gondoskodást, neked szentelni mindazt az odaadó figyelmet, amire egy nő (egy olyan nő, mint te, fűzöm hozzá most már én) képes beteg kedvese mellett!». Hát éppen ez az a gondoskodás, amelyet nem adhatnál meg nekem, ezt az odaadó figyelmet nem magyarázhatnád meg senkinek; mert... mert... nem volna megengedett számodra... s hogy miért nem?... mert ahhoz, hogy úgy gondoskodhass rólam, hogy nekem szenteld szerető figyelmed, az kellene, hogy... ó, tudod, mi kellene?... hogy az én... hogy az én drága társam, a feleségem légy, s hogy köztem és közted ne állhasson senki sem. Érted? Nem tudod, s el sem képzelheted, mi116