Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)
Levelek
Köszönöm az apró hóvirágokat. Szegény kis virágok, hogy elkókadtak! [...] Érzem, hogy ebben a pillanatban arra gondolsz, hogy megkaptam a kis tokot, és érzed, hogy ismét kézbe veszem, újra megnézem, és, megengeded? ...megcsókolom... Isten veled, meine Scbwesterseele48 49. Isten veled. B. N°. 109 Noto, ’908. III. 16. hétfő délben. Nem, nem tudom kivárni a hosszú levelet, melyet ígértél, s melyet azóta bizonyára már meg is írtál, nem tudom kivárni: beszélgetnem kell egy kicsit veled; vágyódom rá, hogy elmondjam.neked... mit is? Ó, mit is? Magam sem tudom! Nem tudom elmondani! [...] Nem, nem tévedsz!: képzeletemben gyakorta látlak, gyakorta vagyok ott a szobádban, s ha éjjel nem látlak álmomban, ébren beszélgetek veled és kérdezem magamtól: vajon mit csinál ebben a pillanatban? Hogyan alszik, hogyan pihen? S talán, sőt biztosan rád gondoltam vagy rólad álmodoztam azon az éjféli órán is, amikor azt a levélkét, mi több, azt a csodás költeményt49 írtad, mely itt hever előttem. Milyen szép! Csupa érzelem! Kedvem volna versbe szedni, de nagyon nehéz volna: 48 Lelkem nővére (német). 49 A szicíliai költő-fordító a későbbiek során verses formában lefordítja olaszra Hirsch Margit német nyelvű levelét - «valóságos költemény», mondja róla Cassone - és e költői formában egy évvel később elküldi neki 1909. április 10-i levelében (n. 312). Cfr.: 312. és 325. számú levelek. Itt közöljük a levél azon részletét, mely Cassonét a vers megírására ihlette. (A levélrészlet olasz fordításban megtalálható G. Cifalino, Giuseppe Cassone, apostolo italiano di Petőfi, Arti Grafiche S. Corrado, Noto, 1992. című könyvében, az 58-59. oldalon. A magyar fordítás e szövegrészlet alapján készült). «A lét csöndjéből, a hallgatózó nyugalomból, mely körülölel most, küldöm Hozzád gondolataim. A félhold benéz hozzám az ablakon, s én megkérdezem tőle, alszol-e mélyen vagy ébren rám gondolsz. Egy szürke felhő úszik lassan felé, majd elhalad előtte. Gondolataim most szárnyra kelnek; megtalálják az utat, rátelepszenek a felhő hátára, melyet a lágy szellő lassú ringatással dél felé sodor. Gondolataim lakatlan hegye- ken-völgyeken kelnek át, erdők, dombok, városok, falvak fölött repülnek, míg végül meglelik a helyet, ahová küldték őket. Meg is érkeztek, megállnak egy kis ház előtt, de nem szabad zajt csapniuk; itt minden nagyon is csöndes, nagyon is csodálatos. Megpihennek puhán az ablakpárkányon és benéznek a szobába... Egy költő pihen ott édesen, fejét egy kis égszínkék párnára hajtva. Szeme csukva, de ajkán boldog mosoly ül... Álmodik... az ifjúságról álmodik, a szerelemről és egy gyöngyszemről, amelyet magának választott. Ó, álmok, maradjatok vele híven, ringassátok, hadd álmodjon édesen. Egyik kezében szorít valamit... Mi lehet az?... Egy gesztenyeszín hajfürt. Gondolataim, ne zavarjátok, hagyjátok, hadd aludjon tovább, zümmögjetek neki halkan egy altatót, nehogy fölébredjen, szenvedései nehogy visszatérjenek, akkor mindannyian elűznénk a boldogság derűs meséjét! Hadd aludjon mélyen! Jó éjszakát! - M.». 100
