Cassone, Giuseppe: Margherita, gyönyörű magyar virágom. Levelek Hirsch Margithoz, 1906-1910 (Budapest, 2006)

Levelek

leltem az ételt, majd ismét visszahanyatlottam a karszékbe, és egészen estig a mennyezetet bámultam: szívem, gondolataim nálad jártak, lelkem ott volt a szobádban. Egyetlen szót sem szóltam senkihez. [...]

Úgy tértem nyugovóra, hogy a felbecsülhetetlenül értékes tokocskát az éjjeliszekrényem fiókjába rejtettem. Nyomban eloltottam a lámpást, hogy semmi sem legyen a szemem előtt, csak az ereklye, az a drága ereklye! De nem jött álom a szememre, nem tudtam aludni! Pár órán át álom és ébrenlét határán voltam, de nem álmodtam, s amit képzeletemben átéltem, azt a gyönyört, azt a sírást lehetetlen elmesélnem. Reggel hét óra tájban meggyújtottam a lámpást, félig fölültem az ágyban, kézbevettem a kis tokot, kinyitottam, és csak bámultam a nem is remélt, drága ajándékot: hosszan, hosszan néztem: olykor már-már ajkamhoz emeltem és csókjaimmal borítottam volna... de nem, nem, ajkaimmal nem illettem, féltem, szentségtörést követnék el: a telkemmel csókoltam meg, miként a távolból a lelkemmel csókolom tiszta homlokodat. Milyen gyönyörű a hajad! Olyan finom és puha, akár a selyem! Azt hiszem, ha az a kimondhatatlan szerencse érne, hogy kezemmel élőben végigsimíthatnám.... de elég, elég is, ó, drágaságom, hadd ne gondoljak erre! Hogyan, mivel is viszonozhatnám neked ezt a felbecsülhetetlen ajándékot? Mivel okozhatnék én neked ehhez hasonló boldogságot? O,... húszéves önmagam! Viruló ifjúságom! Mintha nem futott volna tova, neked szentelném! O, ha akkor találtalak volna meg! Talán... életem egészen biztosan másként alakult volna! Biztosan nem döntött volna le a betegség, mert a szomorú szerencsétlenségtől megóvott volna szerető előrelátásod, szeretetteljes gondoskodásod, vagy legalábbis gyöngéd törődésed megóvott volna a következményektől. De a sorsot nem lehet legyőzni... O, máris beszivárog a szomorú jelen, legyűrnek a keserű gondolatok... Hát viszonozhatnám én a te drága ajándékodat a saját hajfürtömmel? Nem, drágám! Kegyetlen gúnyt űznék saját magamból: az én hajam, bár itt hordom még a fejemen, nem él már... gúnyt űznék magamból. [...]

Igen, igen, drágám, a szerető lelkek között titokzatos kölcsönhatás munkál: hogyan, nem tudom, de meggyőződésem, hogy így van: ezek a lelkek, anélkül, hogy tudnák, vonzzák egymást, egyik szólítja a másikat, s úgy beszélget vele, mintha a másik jelen volna. Ezt hívják telepátiának. Én hiszek benne. [...] Olykor - esküszöm neked, hogy így van -, miközben egyedül szendergek karosszékemben, úgy érzem, valósággal érzem!, hogy egy könnyű kéz megérinti a vállam, kinyitom a szemem, hátha valamelyik nővérem az; de nem, te vagy, valóban te vagy az, ugyanis gondolataim azonnal hozzád szállnak és hosszasan veled maradnak. Rejtélyes dolog ez... én mégis hiszek benne! O, ha jobban tudnánk hinni azt, amit hiszünk! Ha hinni tudnánk az odaátban! Bizonyára kevésbé boldogtalanok volnánk; legalábbis megvolna az a reményünk, hogy egy más világban megleljük a boldogságot. De aki egyszer elvesztette hitét, vissza nem kaphatja azt! [...]

99